Csak úgy magunk között: Vác megér egy délutáni sétát, de tényleg. Egyik ámulatból a másikba lehet esni – nem csak a gyönyörű főtér, és a kiváló sétákra csábító Duna-part miatt, hanem az ellentétek kifogyhatatlan tárházának is tekinthető város színes mozaikja miatt is.
Egyrészről ott a selymesen átszűrődő napfény a lombok között, másrészről pedig a szűrtnek aligha nevezhető finoman szálló por, mely lassan belepi a belváros egészét. Egyfelől a barokkosan pompázó épületek ablakai, falai s kapui, másfelől a málladozó falak között ottfelejtett tárgyak kupacai. Persze ezzel még nem mondtam igazán semmit, hiszen ehhez hasonlót bármely városban találni, na ja. De talán amitől nekem igazán varázslatosan váci lesz egy séta, az a templomtornyok örök tekintete, a Tabán girbe-gurba utcácskái, kis kiállításai, az almafa, mely elém dobja almáját (!), a békésen szuszogó macska, s a lustán hömpölygő Duna, ami olyan valószínűtlenül mediterrán jelleget kölcsönöz a városnak.
Miért vonzhat ez a hely? Jó kérdés. Valószínűleg annyit járok erre, hogy már szépnek látom azt is, mi másnak nem az. Talán. A képek önmagukért beszélnek.
Fotók: Kovács Gabriella
