Negyven óra

0
98
kunyho?Fent a hegyen, az erdei házban silentiumot és böjtöt készülök tartani. Este nyolckor könnyű vacsorát eszem. Az emésztés éjjel tizenkettőkor fejeződik be. A böjt kezdete. Az egész következő nap, harmadnap délután négyig. Összesen negyven óra.? Hamvas Béla kezdi ezekkel a sorokkal Egy csepp a kárhozatból című esszéjét. A böjt, mint írja, számára nem a vezeklés egy módja, nem az önsanyargatás és valamiféle szentimentalizmus keveréke. A böjt arra szolgál, hogy az ember tekintete tisztuljon. Az anyagcsere folyamatos üzeméből egy időre kilépni. A test fölött részlegesen átvenni az uralmat. Csend, magány és figyelem.

Barátommal az erdei ház felé baktatunk. Negyven órás böjtöt készülünk tartani. A negyven órából úgy tizenöt már el is telt, amikor találkozunk. A maradék huszonötöt töltjük majd együtt. Régóta terveztük már ezt a negyven órát. Menjünk fel egyszer úgy a kunyhóba, hogy ott tartózkodásunk alatt nem eszünk, csupán forrásvizet vagy teát iszunk, sétálunk, beszélgetünk és zenélünk. Emeljük meg együttlétünket az ételtől és az italtól való tartózkodás különleges feszültségével. Minden egyéb hozadéka mellett a barátság egy sajátos próbája is ez. Olyan helyen, ahol korábban egészen más körülmények között voltunk együtt, ahová mindig vittünk magunkkal tokaji hárslevelűt, kolbászt és hagymát, most mindezeket nélkülözve tudunk-e úgy kettesben lenni, hogy ne érezzük a szokásos kellékek kínzó hiányát. Mennyire határozzák meg ezek a kellékek két ember barátságát. Sokfelé látni, hogy barátságnak látszó kapcsolatok azonnal felszínes és tartalmatlan feszengéssé válnak, mihelyt nem állnak rendelkezésre a megszokott körülmények, borospalackok és talpas poharak. Esetünkben erről persze szó sincs, mégis kíváncsian vártam, mire megyünk egymással fent, a kunyhóban, a böjt hátralevő idejében.

 

Igazából semmi rendhagyóról, semmiféle misztikus élményről nem tudok beszámolni. Azt hiszem, aki ilyesmit vár a böjttől, rossz nyomon jár. Az is igaz, hogy ennyi idő alatt valójában csak a böjt atmoszférája alakulhat ki. Egyfajta bevezetés a böjt gyakorlásába, megsejtése annak, hogy mi ez és miért van szükségünk rá. Elmentünk vízért a közeli forráshoz, begyújtottunk a téglakályhába, teát főztünk az áthevült platnin, zenéltünk. Barátom gitározott, én ütöttem a ceglédi kannát. Rég nem játszottunk már együtt. Ezeket a dalokat öt éve nem hallottam, öt éve nem ütöttem alájuk a ritmust. Észre kellett vennem, mi minden változott azóta. A dalok ugyanúgy szóltak, a kanna is hamar kézre állt, tudtam, hol álljak le vagy hol vegyem halkabbra a kíséretet. Mégis, mintha történt volna valami velük, mintha most közelebbről érintenének ezek a megzenésített versek Jeszenyintől, Burnstől, Bella Istvántól, Villontól, Utassytól. Olyan erővel ütöttek meg ezek a szövegek, mint egy-egy pohár friss eperpálinka. Zenélés közben a kályha nyitott szájába bámultam, az izzó rönkök közé. A lángokba néztem, ütöttem a ritmust, és megéreztem annak a triviális igazságnak a lényegét, mely szerint a költészet a legmagasabb rendű gyógyír minden emberi fájdalomra.

 

Néha két dal között kiálltunk a kunyhó elé, és az éjszakai égboltot néztük. Idefent, ahol semmiféle zavaró fényforrás nem látszik, teljes pompájukban ragyognak a csillagok. A múló időt a lombkoronák közt vándorló csillagképek mutatták. Az előbb a Göncölszekér még a szemközti hegygerinc fölött volt, most meg a kémény mellett tündököl. A kunyhó két kicsi ablakán át látszott a benti gyertyák fénye, hallottuk a kályha duruzsolását, éreztük az égő bükkhasábok illatát a hűvös levegőben. Soha ház nem tett rám ilyen otthonos benyomást, mint ez a kunyhó aznap éjszaka. A szűkös benti tér megtelt zenével és fénnyel, teagőzzel és a föld nedves szagával. Sokszor jártam már itt, de ilyen intenzitással sosem éltem át ennek a helynek a varázsát. A böjt és a zene, a tűz és a szikrázó éjszakai égbolt a teljességnek egy olyan élményével ajándékozza meg az embert, amiről addig elképzelése sem volt. Mindez mégsem szenzáció, nem úgynevezett nagy élmény. Az érdekes éppen az, hogy a lehető legtermészetesebb állapot. Nem történik semmi különös, az történik, ami máskor, a különbség annyi, hogy a könnyebb és tisztultabb test nagyobb mozgásteret ad a szellemnek. Azt hiszem, ennyi az egész. A nagyobb mozgástér pedig finomabb hangoltságot, érzékenyebb befogadást tesz lehetővé. Reggel, még a hálózsákban fekve fent a padlástérben, a lehulló leveleket néztem az ablakon át. A meginduló szél ezrével szüretelte őket a bükkök koronájáról. Kavargó, aranysárga villódzásukkal nem tudtam betelni. A negyven óra lassan lejár. Valami történt. S mint minden, ami valódi és fontos, ez is tökéletes csendben, észrevétlenül.

Győrffy Ákos

Fotó: Aradi Szilveszter