Az utolsó vadászat

0
99
polar-bearNem szeretem a természetfilmeket. Korábban, amikor még nem voltak elérhetőek számomra a műholdas tévécsatornák, hiányoltam őket. Nagyon ritkán láthatott akkoriban az ember ilyesmit, és amikor feltűntek az első ilyen jellegű adók, örültem, hogy most aztán bármikor láthatok farkast, medvét, kardszárnyú delfint vagy gorillát. Bepillanthatok a távoli földrészek állatainak titokzatos életébe, láthatom a hosszúszárnyú bálnák lenyűgöző mozdulatait, a kölyökfókák esetlennek tűnő csúszkálását a jégtáblákon.

Aztán egyszer csak meguntam az egészet, sőt, azt vettem észre, hogy idegesítenek ezek a filmek. Először nem tudtam, miért.

 

Van valami ezekben a filmekben, legalábbis túlnyomó részükben, ami taszít. Elsősorban talán azért, mert ezekben a filmekben egyszerűen szappanoperát csinálnak az állatok életéből. Emlékeztetnek ezek a filmek azokra a roppant népszerű magyar sorozatokra, amelyek mostanra körülbelül az ezerháromszázadik részüknél tartanak, szereplőik úgynevezett sztárokká nőtték ki magukat, és olyan hihetetlenül primitív és sematikus élettechnikákat népszerűsítenek, amelyektől az ember haja égnek áll. A természetfilmek felépítése, dramaturgiája sok esetben nagyon hasonlít ezekre a filmekre. Bugyuta, viccesnek szánt vagy ízléstelenül túldramatizált történetek ezek, főhősökkel, áldozatokkal, jelentéktelen mellékszereplőkkel, érzelmes zenékkel. A különbség csak annyi, hogy a természetfilmekben állatokkal helyettesítik az embert, egyébként ugyanaz történik. Vagyis nem a természetet látjuk a maga nem emberi működésében, hanem egyfajta infantilis sémát, amit ráhúznak ezekre a lényekre. A szándék nyilván az, hogy szórakoztassanak bennünket ezekkel az animális giccsekkel. Az egyetlen bökkenő, hogy mindeközben a természetből nem látunk semmit. Amit látunk, az egyfajta sosemvolt, virtuális történet, aminek semmi köze az állati élethez.

 

Olykor azonban akadnak kivételek. Nemrég egy Északi-sarkról szóló filmbe csöppentem bele, amit az egyik közszolgálati csatorna tűzött műsorára. Az Északi-sarkról egyébként is könnyű mostanában hatásos filmet csinálni. Azok a drámai változások, amelyek a Föld éghajlatában zajlanak, a leglátványosabban itt mutatkoznak meg. Eltűnő jégmezők, tengerbe szakadó roppant jéghegyek, különféle állatok vonulási útvonalainak végleges megszűnése, a vadászterületek elnéptelenedése, mind olyan téma és egyértelmű látvány, amit lehengerlő módon lehet filmre venni. Volt jég, nincs jég, ilyen egyszerű. A jég helyét a tenger foglalja el. Nem kell kommentálni a látványt.

 

Az említett film egyik epizódja egy hím jegesmedve legutolsó, keserves vadászatát követte nyomon. Az állat fél éve (!) nem evett egy falatot sem, erősen lesoványodott, táplálékot viszont a jég rohamos visszahúzódása miatt nem talált. Elsőszámú tápláléka, a fóka, eltűnt arról a környékről. Vadászterületének helyén, ameddig a szem ellát, nyílt tenger hullámzott. A jegesmedve nem tehetett mást, a tengerbe vetette magát, és úszni kezdett. Úszni, de hová. A narrátor szavai szerint az utóbbi időben a parttól kilencven kilométerre is láttak jegesmedvét úszni, egyértelműen azért, mert a szárazföldön nem talált magának élelmet. Ez az állat is nekivágott, a siker legkisebb reménye nélkül. Átúszott egy távoli szigetre, ahol viszont csak egy rozmárkolóniára bukkant, akikkel legyengült szervezete miatt nem volt képes megmérkőzni. Súlyos sebeket kapott a rozmárok méteres agyaraitól. Erősen vérezve vonszolta el magát egy szikla mögé, ahol lassan összerogyott. Lefeküdt a kavicsos partra, összegömbölyödött, fejét egy lapos kőre ejtette, és lassan elhomályosuló tekintettel a nyílt tengert nézte, ahonnan érkezett. Kétség nem fért hozzá, életének utolsó pillanatai jöttek el. Volt a filmben egy jelenet, amikor a tengerben úszó medvét körülbelül száz méteres magasságból mutatták. A mozdulatai meglepően emlékeztettek az úszó emberére, majdnem olyan technikával hajtotta előre magát, mint mi mellúszáskor. A kamera lassan távolodott fölfelé, a medve alakja egyre kisebbre zsugorodott a beláthatatlan tengeri térben. Megrendítő erejű kép, kis híján elsírtam magam. A látvány hirtelen általános érvényűvé vált. Egy lény, akinek háta mögül örökre eltűnt az otthon, előtte viszont a horizont pereméig a sivár, ködös és ismeretlen üres tér. Ott úszott abban a határtalanságban, ami a halált hozta el számára, visszafordulni nem lehetett, a továbbhaladás viszont ugyanolyan reménytelen volt. Hatalmas erejű kép, nem vitás. Hogy végül is kit láttunk ott úszni, azt hiszem, nem lehet kérdéses.

 

A kamera aztán lassan elveszítette őt szem elől. Csak valami jéghideg, sötétszürke hullámzás maradt, ami egészen kitöltötte a látóhatárt. 

 

 

{youtube width=”610″ height=”340″}BCJyIp_WMMc{/youtube}

(a film 10 db 10 perces részből áll)


Győrffy Ákos