Győrffy Ákos : Az út szíve

0
226

PY131402

Ezerkilencszázkilencvennégy nyara volt. Az érettséginek nevezett sokkterápiából lábadoztam épp, és eszembe sem jutott, hogy tanulmányaimat folytatni kéne, hogy főiskola vagy egyetem, hogy pályaválasztás, hogy ismét négy vagy öt esztendő valahol, egy hasonlóan bárgyú és kíméletlenül szellemsorvasztó intézményben. Nem, nem, soha. Nem gondolkodtam azon, mi lesz, mi következik majd ezután.

Egyetlen gondolat foglalkoztatott: most valami gyökeresen másnak kell történnie, valami olyasminek, aminek tényleg értelme és célja van, még ha ez az értelem és cél mások számára teljességgel értelmetlennek és céltalannak tűnik is. Annyit tudtam csak, hogy azt, ami addig történt, nagyjából el lehet felejteni, és el is kell felejteni, mint felesleges és hiábavaló vargabetűt, aminek egyetlen funkciója az volt, hogy a személyiségben vissza nem fordítható károkat idézzen elő. Tizennyolc éves voltam, és ezek egy megsebzett, dacos és konok tizennyolc éves természetes gondolatai. Homályos sejtelmek és intuíciók voltak csupán, amelyek segíthettek. Titokzatos híradások egy olyan világból, amelynek létéről nem sokat tudtam, csak mindennél erősebb hívását érzékeltem. Ez a világ ott volt körülöttem, ez a világ bennem volt, mégsem lehettem jelen ebben a világban, mert olyan erőkkel kellett folyamatos, kíméletlen küzdelmet vívnom, amelyek ennek a világnak az elpusztítására törekedtek. Nincs ebben semmi rendkívüli vagy speciálisan személyre szabott, mindenkivel ez történik, ezt a küzdelmet a sárkánnyal nem kerülheti el senki. A különbség abban áll, belenézek-e a sárkány szemébe, megpillantom-e a sárkány izzó, smaragdzöld szemeiben saját rémült tekintetemet, és aztán van-e erőm ahhoz, hogy megöljem a szörnyeteget. A sárkány, ahogy az angyal is, mindenki életébe betör, hogy felforgassa és szétzilálja az ember hamis és gyáva gondolatvilágát. Ezeket a találkozásokat nem kerülhetjük el.

Egy akkoriban induló barátság mutatta meg az addig láthatatlan ösvényeket abba a titokzatos és mindennél izgalmasabb világba, amibe mindig is vágytam. Jött egy olyan nyár, amelynek szinte minden napkeltéje a Duna-parti halsütő előtt ért minket, ahol egy gyűrött térkép fölé hajolva terveztük aznapi útvonalainkat. Izgalomtól remegő ujjakkal böktünk rá egy-egy hegycsúcsra, völgyre vagy menedékházra. A távolság és a magasságkülönbség nem számított, nem törődtünk ilyesmivel. Kerékpárjaink egy öreg jegenyének támasztva álltak. Volt nálunk száz forint, ennyi pénzbe belefért a mackósajt, a zsemle, a kisfröccs, a doboz cigaretta. A térkép egy olyan világ lenyomata volt a szakadozott lapokon, amely tele van bódító és rejtelmes ígérettel, és talán válaszokkal is azokra a kérdésekre, amelyeket még fel sem mertünk tenni magunknak. Kolostorok romjai, ősöreg kutak mélyén tükröződő felhők, bükkösök gótikus templomhajói, illatozó, napsütötte tölgyerdők, vastag mohapárna alól fakadó névtelen források, a magaslatokról körbenézve a fátyolos vagy szikrázóan éles távlatok, kőkeresztek a dűlőutak mentén. A benyomások és képek olyan áradatával szembesültünk az alatt a nagyjából három hónap alatt, amiről álmodni sem mertünk. Mintha az örökre elveszettnek hitt gyerekkor aranykapuja tárult volna fel ismét. Egy aranykori tájban, mámorosan pusztán attól, hogy ebben a tájban lélegezhetünk, szinte a nevünket is elfelejtettük, időérzékünk megszűnt.

Azokról az időkről alig maradtak konkrét, önmagukban álló emlékképeim. Az egész inkább, az összes alak és illat, a hangok és színek álltak össze egyetlen sugárzó, élő szövetté. Ez a szövet azóta ott feszül minden gondolatom mögött. Megszűri, sajátságos fényével világítja meg minden pillanatomat. Egyfajta beavatás volt, intenzív létélmények sora, rituális fürdő az örökkévalóság keresztvizében.

A kilencvennégyes nyár óta másképp járok a világban. Tudok valamit, amit nem tudok megnevezni. Láttam az út szívét, és a belém vetített képekkel csordultig vagyok. A gyűrött térkép most már a lélek legbelső tájait mutatja.

Győrffy Ákos
Fotó: Aradi Szilveszter