Gorálok* földjén

Furcsa módon két fénykép vezetett el engem erre az útra. Lengyel tiszteket ábrázoló kép volt, ami arra bíztatott, hogy ismerjem meg jobban a két nép legendás barátságát, a történelmi lengyel-magyar közös határ emlékeit. Eszembe jutott Rusvay tanár úr, aki rendszeresen vitte diákjait Lengyelországba, és persze Cseh Tamás is.
Most sajnáltam igazán, hogy ezek az élmények és kapcsolatok kimaradtak a fiatalságomból, de örülök annak, hogy legalább a morzsáit fölcsipegethettem. Az Érdi Lengyel-Magyar Kulturális Egyesülettel tettünk négynapos utazást Zakopane környékére, Wlada és Klára vezetésével, Béla és Gábor hathatós segítségével. Klára könyvtárvezető volt, a Felvidék és a Magas-Tátra szerelmese, és ez meglátszott felkészültségén éppúgy, mint a helyeken, ahová elvitt bennünket. Wlada pedig hazáját mutatta be nekünk, kellő helyismerettel és régi barátai segítségével. ?Polak Węgier dwa bratanki? mondják, s mi negyven valahányan ezt meg is tapasztaltuk.

Szombaton indultunk útnak, és első napunkon két érdekes helyen álltunk meg: Zubrzycán egy skanzenban, ahová Wladát személyes emlékek is kötötték. A pici, sötét faházak sokat elárultak a lengyel paraszti életmódról, a gazdálkodásról, de ízelítőt kaptunk a módosabb emberek életteréről is. Orawkán ősöreg fatemplomot látogattunk meg, falán rengeteg magyar emlékkel: királyainkat és szentjeinket ábrázoló festményekkel.

Nagyszerű szállást kaptunk Murzasichleben, ahol 3 generáció látja el a vendégeket, mindannyiunk elégedettségére (honlapjuk: www.tady.com.pl). Másnap pedig: irány a Tátra, annak is a Kasprowy csúcsa! Nem lehet eléggé lelkendezve írni a látványról, ami elénk tárult, a kristálytiszta levegőben, a vakító kék ég alatt, és a haragoszöld fenyvesek között. Függővasúttal mentünk föl 1989 méter magasra. Ilyenkor megérzi az ember, mennyire porszemnyi, különösen a csipkézett hegyóriások között.

Délután Zakopane utcáin sétáltunk: meglepetésként ért, hogy micsoda forgalom van itt nyáron is. Én balga, azt hittem, csak síszezonban van errefelé nyüzsgés. Meg is jegyezte valaki, hogy mintha minden lengyel kötelességének érezné, hogy egyszer az életben ide fel kell jutnia ? jönnek is sokan; még a gyerekkocsikat is tolják maguk előtt kilométereken át. A piac vasárnap délután is vígan működött, és nem hagytuk ki a kötelezőt sem: a régi temetőt, benne írók, költők, hegymászók, orvosok, vezetők síremlékeivel. Majd vasárnapi misén vettünk részt a legrégebbi templomban ? mely, mint minden templom ebben az országban ? most is telis-tele volt. Mindenütt beleütközhettünk a lengyel pápa emlékébe is, aki a ?Ne féljetek? jelszavával nekünk, magyaroknak is biztatást adott.

Este ismerkedési estet tartottuk, aminek nagyon örültem, hiszen senkit nem ismertem a társaságból. Wlada és Jasiu elénekelték nekünk a lengyelek híres ?nemzeti dalát?, ez nagyon jól mutatja a hazaszeretetüket és hitüket. Mindenkinek ismernie kellene, aki egy parányit is érdeklődik a baráti nép iránt.

Másnap, ha úgy tetszik ? aki ismer közelebbről, tudja, miről beszélek ? meghódítottam a Tátrát! (aki nem ismer, annak mondom, hegyet mászni, túrázni a legritkább esetben szoktam). Káprázatosan szép időt fogtunk ki, csak néztem ki a fejemből a Morskie Oko (Tengerszem, régi nevén Halas-tó) partján, míg a még nálam is hősiesebbek a Czarny Stawhoz (Fekete-tóhoz) kirándultak.

S a napnak még nem volt vége! Meglátogattuk a jó állapotban megmaradt Nedec várát, amelynek utolsó tulajdonosa a magyar Salamon család volt. Azért az is látszott, hogy Wladáék mérnökként végeztek: ezen a napon utolsó programunk a nedeci gát és erőmű megtekintése volt. Kicsit röstellem, de a nagymarosi vízlépcsőre haragudván ezt kihagytam. Mindenesetre elgondolkoztató volt, hogy három falu áldozatául esett a tározónak, a negyedik pedig szépséges templomának köszönhette fennmaradást.

Hiába, a lengyelek hite?

Azért ez a nap eseménydús volt: Marika megrántotta a derekát, Szilvi a kórházban kötött ki, Jasiu barátunk is gyengélkedett egy cseppet. Még szerencse, hogy a végére minden rendbejött, és mi megkönnyebbülten koccintottunk ennek örömére.

Nem hagyhatom ki a reggeli misét sem, amelyet augusztus 20-a tiszteletére mutattak be a helyi templomban. Magyarországért imádkoztunk, és Béla tolmácsolta a plébános úr szeretetteljes mondatait. A végén elénekeltük a magyar Himnuszt.

Másnap, indulás előtt még a jól megszokott piacozás: sajtok garmadával, tejkaramella, csokis aszalt szilva, papucs, áfonya, gomba, utolsó zlotyik, utolsó fényképek, aztán indulás haza a fejbevágós, rekkenő hőségbe.

Az utolsó mondat legyen a köszöneté: a príma vendéglátásért Jasiunak és családjának, Gábornak a biztonságos, de a magyar virtust sem nélkülöző vezetésért, Klárának a nagyszerű idegenvezetésért, Bélának és Grazsinanak a tolmácsolásért, Wladának pedig az összes többiért. Külön köszönet az összeszokott baráti társaságnak, hogy nem hagyott egyedül árválkodni.

*A gorálok lengyelül Górale, szlovákul Gorali ? a lengyel góra, ?hegy? jelentésű szóból) egy, a lengyel-szlovák határon élő nyugati szláv népcsoport. A Giewont hegy gerince északi irányból olyannak tűnik, mint egy fekvő ember oldalnézetből. A monda szerint egy óriási lovag alvó, sziklába dermedt teste az. A legenda úgy tartja, hogy ha a hegyvidéken lakó gorálokat nagy veszély fenyegeti, akkor a lovag felébred, és a segítségükre siet.