Állatok útjait használom. Most döbbentem rá erre, ahogy jöttem fölfelé a hegyen, a házhoz, ahol írni szoktam. Egy szeles, emberek által ritkán látogatott domb tetején áll ez az elhagyatott faház, amelyre úgy két éve bukkantam egy téli sétám során.
Korábban feltörték már, az ajtó kiszakítva a helyéből, odabent szétdobálva minden, gyerekholmik és evőeszközök, síléc és ágynemű nagy halomban a padlón. A betörés a ház megerőszakolása, a ház terének beszennyezése. A betörés a ház megrontása. Nem elég kitakarítani utána, valahogy helyre is kell állítani a megbillent egyensúlyt. Rendet tettem, az ártó szellemeket pipafüsttel elűztem, és kineveztem íróháznak, noha az itt töltött időm nagy részében nem írok, csak ülök az ablak előtt, és nézek kifelé. Valójában nem tudnám megmondani, mit nézek ilyenkor, mert ha azt felelném, hogy az ablak előtti kőrisfákat és tölgyeket, hazudnék. Carl Gustav Jung írja önéletrajzi könyvében, hogy legkedvesebb időtöltése az, amikor a kertjében tesz-vesz, fákat metsz, és közben nem gondol semmire. Mert közben a gondolatai a tudattalanban süllyednek el.
Esetemben is valami hasonlóról lehet szó, mert az itt töltött időről a legritkább esetben maradnak emlékeim. Mintha mindig álmomban járnék itt, ami bizonyos szempontból tényleg így is van. Hogy mi zajlik le ilyenkor bennem, nem tudnám megmondani. Homályos érzetek és benyomások, emlékfoszlányok, látszólag a semmiből felbukkanó mondatok kavalkádja. Hátradőlök a hetvenes évekből itt maradt, kifejezetten ronda műbőr fotelben, és hagyom, hogy lassan elöntse a tudatomat ez a titokzatos folyó, amelynek éjsötét vize beláthatatlan mélységeket rejt. És talán az sem véletlen, hogy ehhez a házhoz csak vadállatok által használt utakon juthatok el. Ki kell lépnem átmenetileg az emberi minőségből, ha el akarok jutni mélyvilági életem helyszínére.
Berepül egy lódarázs az ablakon. Megkerül és leszáll az ablakpárkányra. Nézzük egymást. Ha jobban belegondolok, én sem tudok többet róla, mint ő rólam. Egymás idegenségének meghitt aurájában létezünk. De mire leírom ezt a mondatot, már vissza is repült a lombok közé.
Egyszer felhoztam ide a fiamat, akit azonnal rabul ejtett a ház. Kijelentette, hogy itt fogunk aludni, sőt, többet inkább ne is menjünk haza, mostantól lakjunk inkább itt. Azt azért megjegyezte, hogy amennyire ő tudja, ez a ház igazából egy boszorkányé, aki most ugyan nincs itthon, de estére biztosan megérkezik, és ha akkor itt talál minket, abból nagy baj lesz. Mert ha itt talál minket, akkor magával visz az égbe. Mondtam neki, hogy nem is olyan rossz az szerintem, ha az égbe visz minket a boszorkány. De, nagyon rossz, mondta ő, mert aki az égben van, az meghalt, és az égből nem lehet visszajönni. Az égből nem, csak a csillagokból, tette még hozzá. Értetlenségemet látva elmagyarázta, hogy ha nem tudnám, ő maga is a csillagokból jött, de az nem ugyanaz, mint az ég. Már szürkült, amikor elindultunk a házból, nehogy véletlenül találkozzunk a boszorkánnyal.
Azóta voltam már itt este, és be kell vallanom, olykor eszembe jutott a boszorkány. Hogy mi lesz, ha mégis hazajön.
Az égbe repítő boszorkány története nyilván egynémely mesék hatásának is betudható, de fiam monológjának a magja talán mégsem a mesekönyvek és a rajzfilmek világából ered. Sokszor megfigyeltem, hogy bizonyos helyek erős hatással vannak rá. Ilyenkor elhallgat ? ami egyáltalán nem jellemző rá -, majd hirtelen furcsa dolgokat kezd mondani. És mintha nem is nekem mondaná ilyenkor, hanem saját magának. Vagy senkinek. A már emlegetett Jung is beszámol hasonló helyzetekről, amikor a tudattalan így nyilvánítja ki magát, rendhagyó monológok formájában. A gyerek kapcsolata sokkal elevenebb ezzel a világgal, mint a felnőtteké, és a nyelv, amit ennek a világnak a leírására használ, el kell hogy emelkedjen a hétköznapitól. Azt is lehetne mondani, hogy minden gyerek költő, amennyiben hírt ad arról a világról, amelyből megformálódott, és ugyanígy minden felnőtt megőriz valamit a tiszta gyermeki létből, amennyiben nem szakítja meg a kapcsolatot azzal a másik világgal.
Amikor itt vagyok, nem tudom eldönteni, hol is vagyok tulajdonképpen. A gyerekkorom épp olyan jelenvaló, mint az elmúlt másodperc. Vagy épp annyira nem valóságos egyik sem. Sok olyan gyerekkori emlékem hívódott elő ennél az ablaknál ülve, amelyekről réges-rég megfeledkeztem már.
Például a Dunával kapcsolatos első emlékeim. Állok a bokáig érő vízben, és nézem a hullámokat, ahogy végtelen sorban futnak föl a kavicsos partra. Igazából arra az érzésre emlékeztem vissza, amit ez a látvány akkor, talán három évesen előhívott bennem. Hogy van ez a hatalmas erő, ami mozgatja a vizet, ami mozgatja odafönt a felhőket és a csillagokat ? ahonnan állítása szerint a fiam jött, így tehát valószínűleg én is -, és ami végső soron engem is mozgat. Ebben az érzésben benne volt mindez, és nem volt szükség arra, hogy meg is fogalmazzam. Erre csak most, sok évvel később lenne szükség, de félek, hogy már lehetetlen. Ami az akkori és mostani énem közé ékelődött, homályossá karistolta az egykor még ragyogóan tiszta tükröt, amiben elmosódó foltokon kívül egyebet már nemigen láthatok. Az egyetlen kijárat, az eredet fényének egyetlen látható forrása most már a fiam tekintete, amelyben még megpillanthatom azt, amit engedtem elkallódni az időben.
Vadállatok útjait járva találtam rá a kijáratra, amely kivezet majd az időből.
Fotó: Aradi Szilveszter
