Húszéves a kismarosi múzeum. Méltóképpen ünnepelt a falu. Volt is ok az örvendezésre, hiszen ahogy a polgármester úr is mondta: „nem sok dunakanyari település büszkélkedhet hasonló gyűjteménnyel”. Az egész ünnepséget a tisztelet és az öröm jellemezte. A tárlat mind szakmailag, mind esztétikailag kifogástalan. Ilyen kiállítás csak akkor születhet, ha mögötte folyamatos, lelkiismeretes munka folyik. A kismarosi „múzeum” háttérmunkája igazán példaértékű. Elismerés és köszönet Dabóczi Ákosnak, s mindazoknak, akik ebben a nagyszerű munkában tevékenykednek! A kiállítás tablói nem csupán az elmúlt húsz esztendő eseményeit elevenítik meg, de méltóképpen állítanak emléket az alapítóknak, azoknak, akik már többnyire nincsenek közöttünk.
Ennek kapcsán szeretném elmondani emlékeimet, amivel talán kerekebbé válhat a jubileum. Mindenki Julcsi néninek emlegeti édesanyámat, aki ezt a múzeumot megálmodta, aztán sok-sok lelkes emberrel együtt létrehozta a mai gyűjtemény alapjait az 1980-as évek elején!
Mint családtag, közvetlen közelről láthattam, időnként segíthettem ezt a példaértékű munkát. Példaértékűnek mondom, nemcsak a feladat nagysága miatt, de a felelősség vállalása, az elhivatottság és a lehetetlent nem ismerő hozzáállás miatt is. Az ősök tisztelete, az emlékek begyűjtése, a példa átadása vezérelte édesanyámat, de mindenkit, aki ebben a munkában részt vett. Mindazokat, akik őrizték a sváb géneket, vagy azokat is, akik vegyes házasságok révén kismarosiakká váltak, és azokat is, akik másfelől érkeztek közénk, de jószívvel támogatták a nemes hagyományokat. A sváb nyelv az évszázadok múltával, s főleg a történelem szomorú emlékei miatt megkopott ugyan, de a falubeliek egymást segítve, javítva, kiegészítve előhozták őseik nyelvét. És ezen a páratlan – elszigeteltségében megmaradt –, sajátosan alakult kismarosi sváb nyelven megidézték a múltat! Komoly nyelvészeti tanulmány lehet ennek a hanganyagnak a vizsgálata!
Most is csodálattal gondolok vissza ezekre az emberekre, s mindarra, amit ösztönös felelősséggel tettek. Begyűjteni mindent, az utolsó szóig! – ez vezérelte őket, hiszen valóban Ők voltak az UTOLSÓK, akik még szüleiktől, nagyszüleiktől hallották a sváb őshazából hozott nyelvet. Hétről-hétre összejöttek egymás otthonaiban, és Nádasi Laci bácsi magnetofonjára énekeltek egyházi és világi énekeket, mondtak imádságokat, mondókákat, játékokat, szokásokat, különféle történeteket. Micsoda hangulatuk volt ezeknek az estéknek! Megelevenedett a múlt, a gyökerek ismét táplálták a jelent, és példát mutattak a jövőnek. Sintár Antal szép fotói a jelent és a múltat egyaránt rögzítették. Bizonyára sokan emlékszünk még a Gyökerek című fényképére, mely sokáig a gyűjteményt is szimbolizálta. Eközben szaporodtak a letűnt idők tárgyai. „Imádság és munka” jellemezte elődeink életét, s ez adja igazi értékét a ránk maradt írásos és tárgyi emlékeknek is.
Pálmai Klári néni hétvégi házában először „csak” az egyházi relikviák lettek kiállítva. Olyan sikere lett ennek a kiállításnak, hogy az aktuális hatalomnak kellett figyelmeztetnie: a rendezők mielőbb bontsák le a kiállítást! Egy vaskos vendégkönyv őrzi ennek a tárlatnak a fotóit és a látogatók sokaságának elismerő sorait. Az első bejegyzés időpontja: 1984. szeptember 24.
A mi otthonunk lassan megtelt mindenféle múltat idéző dologgal. Így például Néder Teri néni a rokonságból hozott egy gyönyörű, nagyméretű fényképalbumot, aminek korát nehéz meghatározni, de patináját külön emeli, a fedőlapján található sérülés. Ez az ALBUM különös tiszteletnek örvendhetett, hiszen édesanyám ebbe ragasztgatta az ősök megsárgult fényképeit. Neveiket, sorsukat rövidesen egy egész falu kutatta. De ebbe a könyvbe kerültek a későbbi leszármazottak, majd a köztiszteletnek örvendő kismarosi lakosok fényképei is.
Ahogy időben közelítettünk a jelenkorhoz, úgy lett egyre teljesebb, beláthatóbb a kismarosi népesség etnikai, demográfiai, szociológiai és művelődéstörténeti alakulása. Az 1980-as évek közepén jártunk. Ekkor kezdődött édesanyám és Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós barátsága. És ez a barátság egy csodálatos szakmai segítséggel teljesedett ki. Most már Erdélyi Zsuzsanna magnetofonja rögzítette a kismarosi emberek emlékezetét. És valami rendkívüli történt! Öt évtizedes némaság után beszélni kezdtek az emberek olyan dolgokról, melyekről eddig a legközvetlenebb családtagok sem tudhattak. Sváb származásuk miatt, ártatlanul, fiatalon, mit sem tudva a háború okairól, elszakították őket családjuktól „egy kis robotra”. (A vörös hadsereg katonái a második világháború végén Magyarországról is gyűjtötték a főleg német ajkú lakosság soraiból a fiatal, 16 és 40 év közötti nőket és férfiakat, hogy a Szovjetunióba szállítsák őket jóvátételi kényszermunkára. Az egy évtől akár négy-öt évig, vagy még hosszabb ideig is eltartó fogságban végzett kényszer-foglalkoztatást a szovjet hatóságok kis munkának, vagyis málenkíj robotnak nevezték. Az egész Börzsönyből és a Dunakanyarból, így Nagymarosról, Kismarosról, Verőcéről is indítottak csoportokat a mai Ukrajna területére. – A szerk.) Az immár 60-70 éves, meghurcolt emberek elmondták, hogyan hajtották őket télvíz idején gyalogosan Kál-kápolnáig, onnan pedig marhavagonokban Sztalinóig. A munkatáborokban két évtől akár hét esztendőt is elszenvedhettek, sokan közülük sohasem térhettek vissza hazájukba. Elmondták, hogyan temették el halott társaikat, hogyan, élték túl a borzalmak borzalmait. Döbbenetes volt ezt ELŐSZÖR hallani!!! Több alkalommal látogatott hozzánk Erdélyi Zsuzsanna, hogy rögzítse, s egyben segítse mindazt, amit Kismaroson tapasztalt. Tisztelettel, szeretettel, és nem kis büszkeséggel gondolunk az Erdélyi Zsuzsanna néprajztudós-néprajzkutatóval eltöltött napokra.
Próbálom felidézni magamban mindazok nevét, akik ebben a munkában részt vettek. Hála Istennek, vannak még, akik itt élnek közöttünk: Nádasi Laci bácsi, Néder Gréti néni, Emmer Margit néni, Néder Teri néni, Neubauer Bözsi néni, Bányai Zoli bácsi, Végvári Györgyi néni, Bea Zsuzsa, Forró Klári néni, Krebsz Józsi, Pintér Tünde…. Többségüknek hangját azonban már csak a magnószalagok, arcukat pedig a múzeumi tablók képei őrzik. A teljesség igénye nélkül álljon itt az ő nevük is, emlékezzünk rájuk tisztelettel: Hock Jóska bácsi és Tercsi néni, Babus néni, Rixer Mariska néni, Rabb Joli néni, Néder Veronka néni, Sárkány Mariska néni, Neubauer Gréti néni, Mester Ali bácsi és Gabi néni, Müller Béla bácsi, Pálmai Lajos bácsi és Pepi néni, Végvári Lajos bácsi, és szüleim, Wiedermann Imre és felesége, Julcsi néni. Időközben bekapcsolódtak a gyűjtés folyamatába a Kismarosról elszármazott, de magukat mindig kismarosinak valló honfitársaink is. Így például Dr. Nádor Ferenc, Dr. Rixer Gusztáv Végvári Jenő, Marosfalviné Pál Karola, Mohrné Poldauf Mária.
Ezidő tájt került napvilágra a féltve őrzött írás: a mindig nagy tisztelettel emlegetett rokon, Száli néni naplója. /Előbb apai nagymamám, majd az őt követő testvér, Néder Margit néni őrizték az eredeti sváb nyelven írt naplót. Néder Teri néni, a következő leszármazott, édesanyámra bízta a családi relikviát./ Pál Karola nénit illeti az elismerés, amiért magyarra fordította ezt a csodálatos erkölcsi kódexet. Dr. Néder Sarolta későbbi munkáját dicséri a könyvalakban való megjelenés!
A sokoldalú tevékenységnek köszönhetően visszaemlékezések, elemzések is születtek. Ebben az időben készült, (de kiadva csak l995-ben!) Dr. Rixer Gusztáv, Végvári Jenő és Varga Zoltánné közös munkája Tanulmányok Kismaros történetéből címmel. Illő megemlékezni a megjelenést biztosító szponzorról, Jaics Istvánné Rixer Ágnesről, a mai tiszteletbeli elnökről is!
1993-ban Erdélyi Zsuzsanna köszöntőjével, Major Sándor atya áldásával nyílt meg a mi kis múzeumunk az egykori elemi iskola épületében. A kiállítás találó címe: „Arcok, tárgyak Kismaros múltjából” azóta is jól tükrözi a gyűjtemény lényegét.
Ami a későbbieket illeti, hadd legyek egy kissé „elfogulatlanul” személyes: Családi körben mindig úgy emlegettük a múzeumot, mint anyánk „ötödik gyermekét”. Nem múlt el nap, hogy ne látogatta volna meg. A málenkíj robotosok tablója alá virágot tett. Ünnepnapokon a korlátra nemzeti színű szalagot csavart, az ablakokban gyertyák lobogtak. A látogatók sokszor az otthonunkba jöttek s kérték, hogy ő mutassa be Kismaros múltját. Az egykori vendégkönyv (melyet Váci György világhírű könyvkötő mester személyesen édesanyánknak kötött) őrzi ezeknek a tárlatvezetéseknek a hangulatát, lelkületét.
A település és a húszéves múzeum tovább írja a maga történetét. Óvó kezek, szakmai értés, sok-sok áldozat, és még több szeretet szükséges ahhoz, hogy kicsi falunk és vele együtt gyűjteményünk is gyarapodjék.
Köszönet és elismerés Mindazoknak, akik meghozzák ezt az áldozatot!
Varga Zoltánné Wiedermann Erzsébet
[lightbox src=”http://www.kismarosifalumuzeum.hu/”] A Kismarosi Sváb Muzeális Gyűjtemény (korábbi nevén Falumúzeum) honlapja [/lightbox]
