A falu a ködből kibuggyan – egy-egy torony, háztető kiszúrja a fehérséget, mely a völgybe szorult. Közelről az épületek halkan zümmögnek, vajon mi a szöveg, nem értem, nem érthetem, hisz nem ködből, s nem kőből vagyok, nem egy a nyelvünk. Fázósan közelebb húzódik az út két oldalán a házsor – másfelé kell indulnom, bőröm bánja a köszönéseket, a járművek iszkolását.
Savanykás-kesernyés a föld illata, rög-rög hátán ameddig a szem ellát. Hónedves sárban lépdel a fűcsomók közt. Horkan egyet, s nekiiramodik. Átlényegül. Más a föld és más a fa, a madarak rikoltozása, röpte. Patája félig belesüpped a földbe, puhasága meglepi, hisz hajnalban még fagyott erősen. Megtalálja szag és nyom alapján a csordát – itt éjszakáztak – letelepszik; megérkezett. Lassan köré gyűlnek, mind a hatan. Elfogadják.
Ül a dombon a lány és a messzeséget kémleli. De nem úgy, mint aki valamire vár, hanem mint aki megérkezett. Csak ül, borostyánfonat a haja, szembogara folyvást az égre tapad, miközben szívét az erdő és a meg nem tett utak vonzzák. Mintha azon mélázgatna még kicsit, héja vagy szarvas képében haladjon tovább. Nyugtalanságát tán örökölte – távoli ősei ezzel sújtják, fájdalmas ajándékléttel. Kóbor reggeli fény vetül rá, s ráeszmélsz, egy fát néztél a mező közepén.
Mész és fúj a szél az arcodba, kezed vörösen, bénán lóg, nyakadban a sál valahogy mindig kibomlik, és mégis húz valami fel, le, és ismét fel, le… A dombok hátát taposod, szelíden, mert az ág reccsenése szentségtörésként hat. Ha leguggolsz, minden fűszál barátként megremeg leheletedtől. Van az a pillanat, amibe ártatlanul belesétálsz: megállsz a csenevész bokor mellett, szétnézel, s tíz év tapasztalatával lépsz tovább. Elfogadod.
