Az eltűnt ember nyomában

0
126

Mert egyszer csak elindulsz, elfele, el. Egymagad kíséred önmagad egyedül. Nem hibádzik itt semmi, csak árnyékod lángol a ki nem mondottaktól. Csak ruhád miért csapzott, és hová hullnak könnyeid, hová teszed a könyvet, melyet hónod alatt szorongattál.

1

Szemeddel az avarban kutatsz, sebeidet forrásvízbe invitálod, cipődet rég elhagytad. Gondolsz a régi házra, a falat beborító kúszókra, húszas éveid illatára. Felidézed a napozószék ívét hátad mögött, a kutyának vetett maradékot, a szalonnasütések füstjét. Rég volt mind.

(Rád néznek, de nem téged látnak, a képéheset, hanem a vándort.)

Nem egy ember tűnt el, hanem sokcsillagnyi – pedig csak kezünket kéne nyújtani. Befelhősödött.