Egy látogatás margójára
Nézem a csuszkát a felüljáró falán, amint lefelé araszolva keresi a rések közt a bogarakat.
Araszolva jutottam el minapi célpontomhoz is, de hagyjuk is. Megérkeztem. Falvakon, álmos kis egytemplomos településeken át a péntek délutáni csúcs forró levegőjétől bágyadtan Pest megye egy másik részébe, ahol tizenévesen laktam. Máig ott a szülői ház, de félig üres az is már. Mi lett volna, ha ott maradok, ha ott eresztek erdő fájaként gyökeret, mely egyre mélyebbre hatol, hisz ott a lényeg, ott lent, amiből a növekedéshez szükséges táplálék felszívódik. Úgy adódott, másutt hoztam új hajtásokat, találtam új otthont. Éppen ezért kötődésem más, mint azoké, akik szülőfalujukban vagy annak néhány kilométeres vonzáskörzetében élnek: micsoda családi, baráti hálózat alakul ki. Lehet-e ezt utólag pótolni, helyettesíthetők-e azok a hiányzó kötelék-szálak?
Röpködtek az osztálytalálkozó és retro buli est folyamán az ismerősen-ismeretlenül csengő nevek, melyekhez kötni már arcot, jellemet nemigen tudok. Nem ágyazódtak be a Julik, Zolik, Tamarák a fejembe és nem alkottak szubjektív térképet a ki-kicsoda területén. Ki mikor miért, a miértre nemigen jutott idő, mondjuk, gyors eseménysorolások, család, gyerekek, válások, főbb munkahelyi állomások. Egy-két kitérő, mellesleg ezmegaz, aztán már a slusszpoénok hada míg a tanárok állják a sarat a vacsoraosztásnál, a különböző technikákkal készített rajzok, festmények licitálása során, a tombola nyerteseinek gratulálva. Aztán már csak a retro disco, sör, bor (a pálinkát hagyjuk) és a cigi maradt… Mécsesek, lampionok, meg az étkezés nyomai az asztalon.
Egy csomó középkoruk első éveit taposó ember (hát én is ilyen lennék…? mi az, hogy középkorú… az még arrébb van, nem?). Összeköti-e őket a közösen eltöltött négy év egy középiskolában? Milyen lenyomata van a fizika órák titkos derültségének, a WC-s slukkoknak, az esti mámoroknak, nyári táboroknak? Jótékony ködbe vész sok minden, nevek, arcok, egybefolyó események. Fontosak-e egyáltalán? Meghatároznak-e bármit is? Talán jobban, mint gondolnám, ha így foglalkoztat…
Másnap visszafelé autózva elhaladok a Gödöllői dombságok kies völgyecskéi mellett, látom a Karma Pub és Ibolya Ajándékbolt tábláit, de nem lassítok, robogok hazafelé, Gödöllőnek bólintok, parkja, palotája, szépmértékű épületei vonzanának… És Szadánál megpillantom, ami annyira hiányzott: a Pilisi, Visegrádi hegység vonulatai, még később a Naszály, majd a Börzsöny széle. Otthon vagyok, ismerős terepen.
Csak a madarak hangja, a szúnyogok lusta zümmögése a társunk – lányaimmal térdig a vízben… Lányok, eper, patakpart – mint valami csehszlovák film, csak nem a humor, hanem a szelídség a vezérlőelv. A kicsi foglalta össze az egészet: kicsi fa, nagy fa. Ennyi, valóban.
