Felcsigázva

0
270

Kismaros vendége volt egy fiatal kutató, egy nem mindennapi tudományterület, a malakológia képviselőjeként. Páll-Gergely Barna csigákkal foglalkozik egészen kisgyermek kora óta, töretlen szenvedéllyel és a rá jellemző derűs hanghordozással mesélt nekünk például arról is, hogy hogyan válhat a csigakutatás bármikor bűnténnyé.

– Nyilván sokszor megkaptad már a kérdést, hogy hogyan kezd el érdeklődni egy viszonylag egészséges lelkületű gyermek egy ilyen cseppet sem akciódús állatcsoport iránt?

– Egy rokonunknak volt egy néhány marokból álló tengeri csiga gyűjteménye. Ezt egy ünnep alkalmából megkaptam, benne a sok érdekes alakú, formájú, színű tengeri csigaházzal, amik nagyon megtetszettek. Így ezek után a kis Barnika szülinapi és karácsonyi ajándékai viszonylag könnyen ki lettek pipálva, hiszen elég volt egy adag csigaházzal lekenyerezni. Rá nem sokra pedig megjelent egy csigahatározó könyv, amit meg is kaptam egyszerre legalább négy példányban. Ebben a könyvben találkoztam a malakológia elnevezéssel, és már akkor tudtam, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni, bármit is jelentsen ez a szó.

csiga cikk
Barna az általa felfedezett, ma ismert legkisebb méretű csigafajjal – Fotó: Néder László

 

 

– Hogy nem nőtted ki időközben a csigák iránti rajongásodat?

– A gimnázium tizedik osztályában találkoztam egy tanárral, aki bár hobbyként, de professzionális szinten foglalkozott malakológiával, és ő keltette fel az érdeklődésemet a szárazföldi csigák iránt is. Erdély, ahonnan származom, pedig nagyon gazdag ezekben a fajokban. Amelyek csak nagyon kis területen élnek, mondjuk egy mészkőhegyen, tehát gyűjtési alapanyag is bőven akadt. Így mire az egyetemre bekerültem, a magyarországi szakma nagy részét ismertem – mind a nagyjából negyven embert – és a kutatói munkában is volt tapasztalatom. Közben eljutottam Török- és Görögországba is, ahol új fajokat, sőt egész nemzetséget is leírtam már több  tudományos cikkben. A tapasztalat azt mutatja, hogy aki ilyesmivel foglalkozik, az 20 éves kora körül már elkezd publikálni.

– Aztán kicsit keletebbre kerültél.

– Azzal együtt, hogy volt pár szamurájos könyvem és láttam a Sógunt, nem sokat tudtam Japánról. Viszont levelezésben álltam egy japán professzorral, aki meghívott magához. Természetesen éltem a lehetőséggel, bár utólag nézve ez egy elég markáns döntés volt a részemről, hiszen a nyugati világból belecsöppenni abba a távol-keleti kultúrába meglehetősen nagy kihívásnak bizonyult. Annyi mindenben, és olyan apró dolgokban is teljesen más világ, hogy aki nem adoptálódik olyan könnyen, mint én, az hamar elveszettnek érezheti magát. Szerencsére nekem ez könnyen ment, így a doktorimat is sikerült megírni a matsumotoi egyetemen.

– Hogyan képzelhetjük el egy malakológus mindennapjait?

– Reggel felkelek, iszom egy kávét… Nyílván mint minden tudományágnak, ennek is sokféle megközelítése van. Én alapvetően taxonómiával (rendszertan) foglalkozom, ami sokmindent rejt magában: leginkább azt, hogy a fajokat hogyan lehet egymástól megkülönböztetni, bizonyos fajok merre élnek. Ehhez sokszor a levéltári munka is hozzátartozik, hiszen egy adott csoport létező publikációit akár több mint kétszáz évre visszamenőleg is fel kell tárnom a rendelkezésre álló szak – és egyéb irodalomból. Ez egy izgalmas kirakósdi, hiszen olyan információkból kell összeraknom, amiket nem kutatók, hanem például szerzetesek, vagy katonák gyűjtöttek. Például Vietnámban a század elején, a francia megszállás alatt. Rendkívül érdekes reprodukálni egy-egy régi irományból, hogy pontosan milyen helyről származhatott az adott gyűjtemény, hiszen a kutató számára a helyszín rengeteg információt tartalmazhat.

csiga cikk 2
Páll-Gergely Barna – Fotó: Néder László

 

 

– Azon túl, hogy egy malakológus konferencia alkamával párszáz csigász összepacsizik és alaposan hátbaveregetik egymást a tudományos eredményekért, a hétköznapi ember számára mi a racionális hozadéka ennek a tudományágnak?

– Az ökoszisztémát képzeljük el úgy, mint egy nagy jenga játékot, amiben minden egyes faj egy fahasábelem. A rendszer annál stabilabb minél több faj alkotja, majd jön a Homo sapiens nevű faj, és kihúzgál elemeket ebből. Mi kutatók versenyt futunk az idővel, hogy a játék minél tovább tartson…

– Akár a szabadságod árán is?

– Hm, sejtem mire célzol: igen, ez úgy kezdődött, hogy tőlünk keletre szerettünk volna fajokat gyűjteni egy bizonyos területen. Ehhez engedélyeket kellett volna beszereznünk. Két választásunk volt: vagy várakozni az idők végezetéig, hogy talán egyszer majd valamikor a bürokrácia végén valaki megadja az engedélyt egy vastag boríték ellenében, vagy igyekszünk az egészet inkognitóban végezni. Kitalálhatod melyiket választottuk. Így elindultunk arra a helyszínre, ahol éppen egy négysávos autópálya építése folyt, egy teljes mészkőhegyet beleépítve az utakba. Na most az utolsó dolog, amit a kivitelezők figyelembe vettek, az a veszélyeztetett vagy különleges állatfajok élőhelye volt. Így erkölcsileg megalapozottnak éreztük, ha pár liter talajmintát erről a helyszínről kimentünk. Nem úgy a helyi hatóság, akik a katonaságtól kezdve a rendőrökig, teljes menetfelszerelésben megjelentek, hogy hatástalanítsák ezt a rendkívül veszélyes féltucat csigakutatót, akik elképzelhetetlenül nagy veszélyt jelentenek az országuk belbiztonságára. Tömlöcbe is vetettek annak rendje és módja szerint, de hál’ istennek két nap után kiengedtek, és egy éves kitoloncolással megúsztuk.

– Mi a terved a jövőre nézve?

– Most, hogy megszereztem a doktorimat, kaptam egy ösztöndíjat két évre, újra Japánban. De most már nem egyedül megyek vissza, hanem a feleségemmel, akivel két hete esküdtünk. Szeretnénk majd visszatérni Magyarországra és itt letelepedni, hogy itt folytathassam a tudományos munkát.