Sokunknak nagyon régi vágya teljesült a mai napon – végre mi is büszkélkedhetünk egy ulmi skatulyával, mely a magyarországi svábok egyik fontos jelképe.
300 évvel ezelőtt több százezer német telepes indult Magyarországra, hogy az új hazában boldogulhasson. Jöttek gyalog, szekéren, vízi úton, de egy dolog közös volt bennük: keserű szívvel, hogy el kell hagyniuk szeretett hazájukat, azonban tele tettvággyal, szívükben reménységgel.
Hans Faul az ” Új haza” c. regényében nagyon szemléletesen írja le egy kis német település, Betbrunn lakosainak útját az ulmi skatulyán, akik Zsámbékon telepedtek le.
A hajókat minden nap déli 12-kor indították Ulmból. A betbrunniak elhelyezkedtek a fedélzeten. A búcsúzás fájdalmas perceit már-már felváltotta az izgalom, amikor kis idő múlva eléjük tárult falujuk. A régi, omladozó templomfal, mögötte a temető, ahol szeretteik nyugodtak, a templom, az utcácskák, a szőlőföld, a családjuk, az ismerős arcok…
Betbrunn – sóhajtottak fel többen könnyes szemmel. Szeretett plébánosuk, aki szintén velük tartott, biztató szavakkal vigasztalta őket. ” Köszönjünk meg mindent, amit a szülőföldünkön kaptunk. Hogy honnan jöttünk, soha nem feledjük. Mindenért hálásak vagyunk, és ígérjük, hogy gyermekeinknek továbbadjuk, amit magunkkal hoztunk. Becsületre, tisztességre tanítjuk őket, hogy azzá válhassanak, amik mi vagyunk: derék, német emberek. Ami nektek Betbrunn, az nekik már Zsámbék lesz.
Így érezhettek a mi eleink is: ami nekik az őshazát jelentette, az gyermekeiknek már Nagymaros volt. Letelepedtek, dolgoztak becsülettel, szorgalmukkal felvirágoztatták a települést. Ápolták anyanyelvüket, hagyományaikat és ígéretükhöz híven adták tovább, amit szüleiktől tanultak. És ez lett a bűnük. Hogy soha nem feledték, hogy honnan jöttek. Ezért kellett kényszermunkát végezniük, hazájukat újra elhagyniuk. Az ötvenes évek elején az életüket azon a szinten kezdték, melyen eleik 200 évvel ezelőtt. De nem törtek meg. Imádkoztak Istenhez, dolgoztak tovább becsülettel, és tudomásul vették, hogy amit örökül kaptak, azt csak titokban adhatják tovább.
Szerencsére sokat változott a világ. Ma már mindenki büszkén vállalhatja származását, és az utókornak fontos feladata, hogy a hagyományokat ápolja.
És ezért állunk most itt egy ulmi skatulya előtt, mely az erre járó turistáknak látványosság, a városnak történelem, az utódoknak emlék. És egyben egy figyelmeztetés is arra, hogy az értékeket nem szabad elveszíteni, tovább kell adnunk mindazt a szépet és jót, amit eleinktől kaptunk.
Ahogyan a mondás is tartja: ha nincsen gyökered, elvisz a szél…
Heinczné Cserni Katalin
Fotó: Ivor Andrea
