Az immár hetvenöt éves Sintár Anti bácsi éveken át dolgozott Kismaroson és környékén mint fényképész. A mai negyvenesek közül még bizonyára többen jártak hozzá igazolványképet készíttetni, ha kellett, illetve emlékezhetnek rá, hányszor villogott Anti bácsi vakuja a templomban vagy akár az óvodában. Nem utolsó sorban pedig sok esztendőn keresztül emelték fotói a Kismarosi Kikiáltó színvonalát, valamit járultak hozzá a Kismarosi Falumúzeum képanyagának bővítéséhez.
– Hogyan jött a fényképezés Anti bácsi életébe?
– Már felnőtt voltam, amikor elkezdtem. Amikor megszületett a legidősebb lányunk, Kati, akkor vettem ugyanis egy kis Beirette gépet. Nagyon elkezdett érdekelni a fotózás, belevetettem magam, tanultam, hogy megy, mint megy. Még Kisoroszin laktunk a nagymama házában, mikor az első képet készítettem. Minden sötét volt rajta, csak a gyerek bilije virított tökéletesen! Portásként és éjjeli őrként dolgoztam akkoriban Vácon, ahol egy öreg fényképész, Fogarasi György tanított engem előhívni, laborálni.
– Ott a portán volt erre lehetőség?
– Nem, albérletben lakott egy családnál és a fürdőszobában laborált, akárcsak itthon én. Először kizárólag fekete-fehérben dolgoztunk. Később, mivel látta, hogy mennyire érdekel a dolog, azt mondta: „gyere, veszünk egy nagyobb gépet”. A Beirette is jó képeket készített, de fix volt az objektívje. Végül ez az öreg fotós vett nekem egy nagyobb szovjet gépet és azt mondta, hogy nem kell kifizetnem, hanem majd ledolgozom az árát. Ez így is történt. Közben egyre többen hívtak fotózni különböző eseményekre, újabb és újabb fényképezőgépeket vásároltam, míg végül a Prakticáknál állapodtam meg, abból volt vagy három nekem. Egyszer az egyiket beleejtettem a vízbe és nem működött többé.
– Ez hogyan történt?
– Éppen aratás zajlott, a mostani bicikliút mögött pedig kint volt a Duna. Egy fiú teheneket tartott a környéken, de nem mindig törődött úgy velük, ahogy kellett volna. Jöttek a marhák és az egyik fekete-fehér, amelyikről azt hittem, hogy bika, elkezdett rohanni felém. Nagyon megijedtem. Átmentem a gáton és felmásztam egy fára, amelyik srégen állt a vízben. A táskámból akkor valahogy kiesett a fényképezőgépem, meg az akkori mobiltelefonom. Aztán kisült, hogy nem is bika, hanem tehén volt az illető állat és nem is miattam rohant. A fényképezőgép akkor tönkrement, de azóta is ereklyeként őrzöm.
– Milyen témák vonzották leginkább?
– Először különböző eseményeken fotóztam, úgy, mint születésnap, első áldozás, bérmálás, vagy ballagás. Amíg fekete-fehérben dolgoztam, itthon hívtam elő a képeket, a színes filmeket pedig a laboros ismerőseim vitték a Forteba, később pedig egy másik laborba. Az eseményfényképezés volt tehát a fő vonala a munkámnak, a hobbim, a kikapcsolódásom pedig a természetfotózás lett. Ilyenkor készültek azok a képeim, amelyek kiállításokon is részt vettek például Kismaroson, Szokolyán és Verőcén. De fényképeztem többek között a szokolyai lovas napokon, illetve rengeteg kismarosi utcaképet és Duna-parti fotót is készítettem, például arról az öreg fáról, amibe belecsapott a villám, a közepe teljesen kiégett, mégis életben maradt. Ami pedig az embereket illeti, sok kismarosit megörökítettem, akik még velünk vannak, illetve akik már nincsenek közöttünk.
– Szerzett fényképész végzettséget Anti bácsi?
– Elvégeztem egy fotóművészeti gyorstalpalót levelező tagozaton a ’80-as években. Emlékszem, ott az egyik tanárom nagyon megdicsérte az egyik fotómat. Azt mondta: „igazán szép összhangban vannak rajta a meleg és a hideg színek!” A történethez tartozik, hogy a fa, amely a képen látható, néhány nap múlva kidőlt, többé nem fényképezhette úgy senki, ahogyan én.
– Anti bácsi egy ideig igazolványképeket is készített. Hogyan emlékszik vissza erre az időszakra?
– Akkoriban már mindenféle fotózásra jártam, többek között esküvőkre, és a végén már a fiamat is vittem magammal, mert egyedül nem győztem. Rendszerint a beállított, „műtermi” felvételeket szintén mi készítettük a szabadban, például a Duna-parton. Az emberek ekkor már úgy ismertek mint a „falu fényképészét” és felmerült az igény az igazolványképekre. Még Szokolyáról, Kóspallagról és Vácról is jöttek hozzám ilyen célból.
– Mennyiben volt más akkor a fotózás, mint ma?
– Ma minden gyorsan megvan, akkor pedig sok munka adódott egy képpel és a munkának több fázisa létezett. Mondhatni szakaszosan készültek a fotók. Ráadásul összesen harminchat kép fért egy filmre. Ha mondjuk egy bérmáláson ettől többen vettek részt, akkor a másik gépemet oda kellett helyeznem magam mellé, mert filmcserére nem volt idő. Aztán pár év múlva bejött a digitális fotózás, ami eleinte nem érte el a hagyományos színvonalát, de ma persze igen.
– Manapság fényképez még?
– Antitól, a fiamtól kaptam egy zoom objektíves digitális gépet, azzal néha elmegyek a Duna-partra. A számítógéphez nem értek, ezért Anti teszi rá aztán a képeket, ott gyűjti őket.
– Miért pont a természet az, ami leginkább megfogta Anti bácsit?
– Ihlet nélkül én is ugyanolyannak látom a természetet, mint bárki más. Amikor viszont ihletet kapok, minden szebbé válik előttem, minden gyönyörű lesz. Sokszor jártam le bizonyos fákhoz a Duna-partra, amelyeknek a gyökereik összenőttek. Ezek a fák a barátaim voltak. A Falumúzeum megnyitójához ezt a képet szántam és valami olyasmit írtam hozzá, hogy „ezek a fák egymás nélkül már bedőltek volna a Dunába, de mert a gyökereik összefonódtak, összenőttek és belekapaszkodtak a partba, ellent tudnak állni a pusztító erőknek és képesek életben maradni. Erről példát vehetne az emberiség is.” Aztán egyszer munkások jöttek láncfűrészekkel és kivágták őket, mert veszélyes fákká lettek nyilvánítva. Én azt hittem, hogy szörnyet halok, amikor megláttam. Akkor nagyjából annyit írtam, hogy „ezeknek a fáknak az élete példaértékű, a pusztulásuk pedig intő jel az emberek számára.”
– Végezetül: Anti bácsi szerint miért jó fotózni?
– Ha lefényképezek valakit gyerekkorában, majd sok év múlva, már felnőtt emberként én talán meg sem ismerem, ő és a családja viszont láthatja, milyen volt kisgyereknek. A táj szintén folyamatosan változik, én pedig fotósként rögzítem azt egy adott állapotában. Örömet okoz, hogy megörökíthetem és megmutathatom másoknak is a szépséget.
Révuti Norbert
(Az interjú korábban már megjelent a Kismarosi Kikiáltó nyomtatott kiadásában.)
