A Bajdázó tagjaiból, Győrffy Ákos és Gugyella Zoltánból álló horhos tavaly előtt készítette első “börzsönyi barkács-ambient” albumát, cím nélkül, instrumentális, ambientes-drone-os anyaggal, amely még jórészt két gitárral alkotott improvizációkra épült. Most itt a Mons című második nagylemez, egy tudatosabban átgondolt, gyönyörű anyag, az év legjobb magyar és a világ legjobb ambient albumai között a helye – ahogy a Recorder fogalmaz!
Győrffy Ákos így ír az új lemezről: “A horhos második lemeze, azt hiszem, érettebb anyag lett, mint a cím nélküli első lemez. Érettség alatt elsősorban azt értem, hogy jóval több tudatosság van most ezekben a darabokban, mint az első lemez számaiban. Az első lemez inkább az improvizáción alapult, ez az új jóval átgondoltabb és letisztultabb lett, miközben nem tért le arról az ösvényről, amit még az első lemez taposott ki magának. A Mons (ami latinul hegyet jelent) számomra személyesen is nagyon fontos, mert egyfajta összegzést érzek benne, az „emberélet útjának feléhez” közeledő (vagy már el is hagyó) ember mindenféle félelmeinek és reményeinek lenyomatát. És ha már emberélet útjának fele, akkor óhatatlanul jön a „nagy, sötétlő erdő” is, és igazából ez a lemez főként erről a nagy, sötétlő erdőről szól. Ez az erdő nem a Börzsöny erdőrengetege, hanem sokkal inkább az emberi lélek rejtélyes vidéke, veszélyes terep, könnyű nyomtalanul eltűnni benne. A Mons egy utazás ebben a nem evilági erdőben, pontosabban nem is utazás, hanem inkább néhány mély lélegzetvétel az utazás megkezdése előtt. Mert nem biztos, hogy élve jövünk ki majd ebből az erdőből.
Zeneileg valószínűleg ez a legérettebb munkánk (a Bajdázót is beleértve), úgy ambient, hogy már rég nem az, megpróbál semmilyen sem lenni, vagyis leginkább csak önmagára akar hasonlítani. Megint csak gitárok voltak (kivéve az utolsó darabot, ahol egy öreg szinti búg), gitárok, néhány pedál és Gugyella Zoli történelem előtti számítógépe, amin két lefagyás között összerakódott valahogy az egész. A címadó két rövid darab egyfajta meditáció a nagy, sötétlő erdő kapujában, az Antennis II egy folyton távolodó angyal megidézése, a Derszu Uzala II egy mandzsúriai erdei vadász gyászéneke, a Lugas egy balatoni, szőlőhegyi délután emlékéből él, a záró Manzara pedig Isztambulban felvett hangmintákkal próbálja megnyitni az utat szimbolikusan a másik világ felé. Nagy szavak. Be is fejezem.”
