A VERITAS Történetkutató Intézet szervezésében a Hadtörténeti Múzeumban megrendezett „magyarok és magyarországi németek szovjet hadifogságban” című két napos konferencia alkalmával a Fehér Könyvről a fenti címmel Stark Tamás a történelemtudományok kandidátusa, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa tartott érdekfeszítő előadást. A történész a rendszerváltást követően jutott el személyesen a történelmi jelentőségű kötet szerkesztőjéhez, amely nagy hatással volt a korabeli nemzetközi közvéleményre.
A II. világháborúban és azt követően a Szovjetunióba hurcolt magyar civilek és hadifoglyok hazaengedése ügyében több hazai szervezet is próbált közbenjárni már 1945-től kezdve. Az itthon maradt hozzátartozók is lehetőségeikhez mérten delegációkat indítottak útnak, kérvényeket nyújtottak be a hatóságokhoz, elsősorban a Külügyminisztériumhoz. A lágerekben sínylődők is próbáltak magukról életjelt adni, és folyamatosan várták szabadulásukat, amelynek reménye időről-időre elterjedt a lágerekben. A civil elhurcoltak között volt olyan, akiket betegségük miatt egy év után hazaengedtek, illetve volt több hullám is, amikor csoportos hazaszállítás történt.
1947-ben zajlottak le a béketárgyalások Párizsban, ahol a magyar küldöttségnek nem sikerült elérnie, hogy a hadifoglyok sorsa rendeződjék. A békeszerződés által megkövetelt hadifogoly-szerződés sosem köttetett meg Magyarország és a Szovjetunió között. Ettől függetlenül a szovjet kormány 1946 őszétől 1949 elejéig többé -kevésbé folyamatosan küldött haza foglyokat, mintegy 200 ezer főt. 1948 őszétől azonban a magyar kormány nem foglalkozott a hadifogoly-üggyel, mivel a szovjet kormány bejelentette, hogy már mindenkit hazaküldtek és aki még kint van, az háborús bűnösnek, aki ítéletét tölti. Ez lényegében azt jelentette, hogy akik 1949-ig nem nyertek szabadságot, azokat kollektíven politikai foglyokká minősítették. Ők a GULAG-ra kerültek, és nagyrészük soha nem térhetett már haza.
Az 1945-ös, emigrációban élők, részben szolgálaton kívüli katonatisztek emelték fel a szavukat a hadifoglyok érdekében. Ők gyűjtötték össze és adták ki a Fehér Könyvet, amelynek ötlete 1949-ben merült fel először Münchenben. Az 1945-ös emigráció szemben állt a szovjet és a náci irányokkal egyaránt. Megalakult a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége, és megalapították a Hungária című lapot. A fogolykutatás célja kettős volt egyrészt képviselni a hadifoglyokat, másrészt minden adatot összegyűjteni róluk: hogyan kerültek a szovjet táborokba, milyen ott a bánásmód, hányan vannak, kik voltak és vannak kint és pontosan hol. A gyűjtéshez az adatokat a volt német hadifoglyok, magyar hadifogoly emigránsok és családtagjaik szolgáltatták. A begyűjtött adatok összegzése alapján, több mint 1000 tábort rögzítettek és mintegy 620 ezerre tették az elhurcoltak számát. Ez hiteles képet adhat, mert ez utóbbi adat egyezőséget mutat a Központi Statisztikai Hivatal 1946-ban összeállított adataival.
Az elkészült könyvet a nyugati vezetők, köztük W. Churchill is megkapta, a világsajtóban is szerepelt, és külön műsorban foglalkozott vele a Szabad Európa Rádió is. A könyv szorosan kapcsolódott ahhoz a nyugat-európai közvéleményt foglalkoztató, az 1947-ben elkezdődött hullámhoz, amely a Szovjetunió leleplezését szolgálta.
Az 1953-ban megjelent, angol nyelvű kötetet Palásthy Rezső szerkesztette, amelyet az ENSZ-nek is eljuttatott. Mindez olyan adatokat tartalmazott, amelyet addig a világ nem ismert. A nemzetközi közvélemény hatására – összefüggésben Sztálin halálát követő enyhüléssel is – újabb 20.000 hadifogoly érkezett haza az ötvenes években. Összegezve az emigráció munkáját, jelentős feladatot végeztek el, és ha közvetlenül nem is, de közvetett hatásuk volt újabb szabadulási hullámra.
Néder Sarolta
