Más volt ez az út. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy eddigi kirándulásaink a szívhez és a lélekhez szóltak, a mostani az észhez és a történelmi ismeretekhez. Egyáltalán nem von le semmit a látnivalók értékéből, csak egyszerűen két lábon kellett állni, a valóság talaján.
Hazaérve rögtön utánanéztem részletesen Alsó-Szilézia történetének, hiszen a történelmi ismeretek nélkül nehéz megérteni, mi miért lett olyan, amilyen, és ugyan mitől is tűnt annyira másnak ez a vidék. Harcoltak érte a csehek, a Habsburgok, a poroszok, az oroszok, míg végül a II. világháború után Lengyelország része lett. Ennek ára is volt, négymillió német származású embert telepítettek ki Szilézia területéről.
Így hát rajtahagyta mindegyik hatalom a keze nyomát, nem látszott annyira lengyelnek – sokkal kevesebb templomot, vallási kegyhelyet véltem fölfedezni, – és annak a gazdálkodási kultúrának nyomait sem láttam, mint amit keleten. Ritkán fordul meg magyar ember a vidéken, nyilvánvalóan, hisz alig akad magyar emlék. Láthatóan szegényebb emberek élnek erre, ebben biztosan közrejátszott a bányák bezárása.
Csütörtökön indultunk útnak, jó sokan. Megálltunk a morvaországi kisvárosban Lednicében, és körbejártuk annak gyönyörűséges kastélyát, amely a virágörökség része. Bent nem voltunk, de a kastélyt körülvevő impozáns park virágaival, különleges ősfáival nagyon kedvünkre való volt.
Estére értünk szálláshelyünkre, Klodzkó kertvárosába, ahol finom vacsorával vártak bennünket, de nem igazán voltak felkészülve a kitikkadt magyarokra – mármint sörileg.
A következő nap három igazi kuriózumot tartogatott.
Az első Zabkowice Slaskie – itt láttuk azt a bizonyos ferdetornyot- ami talán csak azért nem dőlt el, mert néhány útitársunk jól megtámasztotta. A merészek még föl is futottak a tetejébe – ez nem én voltam! – hogy onnan nézzenek körül a városban. A torony „kilengése” 2,14 méter, nekem nagyon soknak tűnik, nem szeretnék az utca másik oldalán lakni.
Érdekes története van a swidnicai béketemplomnak is. Már csak azért is, mert a templom nem katolikus, hanem evangélikus, és több feltétel kellett a felépítésénél teljesíteni: torony nélkül, harang nélkül, csak fából készülhetett el. Ilyesféle templomból csak 2 van a Lengyelországban. A barokk jócskán megváltoztatta az épület belsejét, de még így is látszik az eredeti szépség és törekvés.
A Ksiaz-i kastély nagyon tetszett, szépen karban tartott – meg is látszott a tömegen. Kaptunk néminemű ízelítőt ennek a kornak a pikánsabb részletiről – gyöngysorostul, válásostul, migrénestül és nem utolsósorban a jótékonykodásáról. Ezt a napot, bár nehéznek ígérték szervezőink, üdítő volt és nem túl fárasztó. És ha már az angol származású nagyasszonynak ritkán adatott meg a boldogság, csoportunknak legalább a reménye felcsillant. S hogy milyen könnyű hiszékennyé tenni az embert, úgy tudtunk a „boldogságfalnak” örülni, mint a gyerekek.
A netet böngészve itt találtam a legizgalmasabb beszámolót erről a helyről, érdemes elolvasni – hátha valaki még a kincskeresésnek is nekilódul.
A kalandfilmbe illő Ksiaz-kastély, mely majdnem Hitler főhadiszállásává lett
Szombat könnyű napnak ígérkezett, mert magát Klodzkót néztük meg. Aztán mégsem az lett. Lépcsők és emelkedők, aztán megint lépcsők és emelkedők. (Jól mondta valaki, hogy óvakodj – na nem a törpétől, – hanem a túrabakancsos idegenvezetőtől!)
Klodzko életére egyébként nagyon rányomta bélyegét az árvíz. Nekem például a város neve hallatán mindig ez fog eszembe jutni, ahogy szegény ferences templom húsz év után sem tudta kiheverni a nagy vizet. A lenti fotón a templom falán a sötétebb rész mutatja, hogy meddig ért az ár, jól láthatóan jelölik a templomban is. Végigmentünk a prágai Károly-híd kistestvérén, itt is találkoztunk Nepomuki Szent Jánossal a vizek, hajósok, halászok védőszentjével, a gyónási titok mártírjával.
A katonai erőd roppant érdekes volt, azt vártuk, hogy meglepetésként valami lift vagy csúszda szállít a buszhoz, ehelyett egy tank várt az út végén, a híres Négy páncélos (és a kutya) című sorozat állandó szereplője. Elgondolkodtam azon is, hogy minden korban micsoda pénzeket emésztettek fel a háborúk…
Búcsúzóul még megálltunk Olmützben. Városháza épületén csillagászati óra látható, csak itt nem apostolok mennek körbe, hanem kétkezi munkások, ez a nem mindennapi dolog sokunkat meghökkentett. A téren álló Szentháromság-oszlop a 35 m-es magasságával a legnagyobb Csehországban.
(Nem mellesleg príma krémest mértek a főtéri cukrászdában!)
Nem hagyható ki a beszámolóból a kiváló ellátás, a pompás reggeliket és a lengyel konyha kiválóságait felkínáló vacsorák. Az esti danolászásnál előjöttek természetesen a lengyel népdalok, Ewa a második este igazán elemében volt!
Köszönjük a gondos szervezést, előkészületet, készenlétet Klárinak és Ewanak, nemkülönben mindenkinek, aki igyekezett tartani magát a megbeszéltekhez. Ez olyannyira sikerült, hogy még világosban, jó időben hazaértünk.
A beszámoló megírásában sokat segített Klári és Anett precíz beszámolója és János képei. Nélkülük bizony eltévedtem volna a csapodár úrasszonyok kastélyai között. Köszönöm, miként a többi fotósnak is, hogy segítettek az emlékeket fölidézni.
Néhány dolog kimaradt a beszámolóból, de sosem a teljességre törekszem, hiszen ez nem is a feladatom. A benyomások érdekelnek, a genius loci – a hely szelleme – és az, hogy mit üzen a mai utazónak az aktuálisan meglátogatott város vagy település. Mit tanulhatunk belőle, mi a megfontolandó, vagy elvetendő.
S legfőképpen az, hogy mi lesz maradandó az emlékeinkben.
Végvári Györgyi
Fotók: Béres János
További néhány kép, a teljesség igénye nélkül.
Fekete Madonna másolat – miként Márianosztrán
Paczkow erődtemplom – az ún. tatárkút
Ksiaz – kastélypark
Kamieniecz Zabkowicki kastélyudvar
