November végén 2 napos kirándulást szervezett a Kismarosi Német Nemzetiségi Önkormányzat Salzburgba és környékére. Ritkán volt részem ilyen jól szervezett utazásban: minden „klappolt”, nem volt csúszás, késés. Ebben azért nagy szerepe volt az utazótársaimnak is, akik fegyelmezetten betartották a megállapodásokat. Az érdem elsősorban mégis az Europa Holidays utazási iroda munkatársaié, Puppán Anikó idegenvezetőé, aki magabiztosan irányította a 40 valahány résztvevőt, és a két sofőré, akik biztos kézzel vezették a buszunkat. Anikó nem terhelt bennünket sok adattal, – amiket ma már gombnyomással elérhetünk, – ellenben anekdotákkal, titkokkal, érdekességekkel fűszerezte a mondanivalóját. Ami belefért a 2 napba, azt mind láttuk, még akkor is, ha volt hely, ahol zárt kaput találtunk.
Félelmetesek az osztrák karácsonyi vásárok. Nem volt olyan kis település , ahol ne lett volna minden kidíszítve, kivilágítva, bódékkal fölszerelve és ne nézelődött volna tengernyi ember az irgalmatlanul sok áru és ugyanennyi finomság között. Mindez a mi pénztárcánkhoz mérten jó drágán, még ha csupa apróság volt is, néha a giccs határát súrolva. Mégis élveztük (kivéve talán a szakadó esőt az első este).
Utunk során picit körülnéztünk Gmundenben, itt súlyos felhők takarták a hegyeket, és a hó is megjelent már a hegytetőn. De legalább láttunk valamit az orrunk hegyén túl, a sűrű ködöt elfújta a szél. Az első megállónk Bad Ischl-ben volt, Ferenc József és Sissi királyné kedvenc nyaralóhelyén, amit nem is lehetett csodálni. A hely maga a nyugalom szigete, gyógyvizének a hatását már a császár idejében is ismerték, a hatalmas hegyekkel körülölelt városka védelmet nyújtott az uralkodópárnak. A legenda szerint nem is volt nagy faxni, ha az uralkodó az utcán sétált. A pár magánéletéről most legyen elég annyi, hogy akkor sem éltek az emberek mindig makulátlanul.
Még egy híres lakója volt Bad Ischl-nek: Lehár Ferenc, akinek a villájában születtek a Monarchia híres operettjei. Azért az kiderült, hogy hiába élt itt sok-sok évig, magyarnak vallotta magát élete végéig, és ragaszkodott az „á” betűhöz a nevében.
Nem hagyhattuk ki a híres Zauner cukrászdát sem, itt kóstolhattak először islert, amit ma kétféleképpen készítenek: csokoládéval töltve és leöntve, vagy lekvárral töltve és kávés bevonattal. Az eredeti recept persze hétpecsétes titok.
Következő állomásunk Hallstatt volt: csöppnyi városka, melyre tényleg csak azt lehet mondani: ezt látni kell! A világörökség része, amely a kínai turistáknak annyira megtetszett, hogy szép akkurátusan le is másolták. A Hallstatt-i tó mögött rögtön kezdődik a hegy. Így csak kevés hely jutott a házaknak, fáknak, és egyéb terebélyes növényeknek még annyi sem. A legérdekesebb viszont a városka temetője: állítva helyezték el a koporsókat, 10 év után kihantolták a sírokat, fertőtlenítés után kifestették a koponyákat és most a Csontházban néznek farkasszemet az irdatlan mennyiségű turistával. Nem is értem, hogy a helyiek, – azonkívül persze, hogy jókora sápot húznak belőlük, – hogy bírják ezt az inváziót.
Sankt Wolfgangban aztán hajóra szálltunk, és áthajóztunk St. Gilgenbe, Mozart édesanyjának szülővárosába. Sajnos az ádventi kirakodóvásárt nem tudtuk élvezni, mert hullott ránk az égi áldás, de utólag visszagondolva mégis kegyes volt hozzánk az idő, másnap megkímélt bennünket ettől. Egyikünknek sem kellett altatódal ezen az estén, bedőltünk az ágyba, és már aludtunk is.
A következő napot Obendorfban kezdtük, a Stille Nacht szülőhelyén. A véletlennek köszönheti, hogy megírták, és talán legismertebb karácsonyi dal a világon. Az elromlott orgona volt az oka, és 199 évvel ezelőtt december 24-én hangzott föl először, gitárkísérettel. A kis kápolnában mi is elénekeltük – még szerencse, hogy voltak köztünk kórustagok. Mondanom sem kell, hogy itt is üzletág alakult a Stille Nachtra – és mi hagytuk magunkat elcsábítani.
Salzburg a zene és a só városa – ez utóbbit neve is jelzi. Ha zene, akkor pedig Mozart, és bizony itt minden róla szól. A Salzburgi Ünnepi Játékok szlogenje nem véletlenül a „Világ Színpada”, a város előadótermeiben és templomaiban egyszerre 10 ezren hallgathatják a nagy klasszikusokat. Ha valakinek módja van megnézni az Amadeus című filmet, okvetlen tegye meg: sokat megtud Mozart zsenialitásáról, életéről, természetéről és műveinek születéséről.
A város építészetileg is pompásan a helyén van, köszönhető mindez a hercegérsekeknek – (akiknek magánéletére borítsuk fátylat, olyannyira szokatlan). A katedrális kapuján évszám: 774 – utal az ekkor emelt román stílusú építményre, és az első fölszentelésre. Itt keresztelték meg a kis Mozartot is, – a keresztelőmedence ma is itt áll. A hatalmas templomban több ezren férnek be egyszerre, orgonáján maga a zeneszerző is muzsikált.
És persze a híres Mozart golyót sem hagyhatjuk ki, melyet a Fürst cukrászdában a mai napig kézzel készítenek, és az általunk ismert csomagolás helyett nem aranyban, hanem ezüstben kínálják kék felirattal. Naná, hogy méregdrágán, de muszáj volt megkóstolnunk. Itt aztán tobzódhattunk az ádventi vásárban: konflissal, virslivel, forralt borral, punccsal, édességgel, csecsebecsékkel, fényekkel, gyertyalánggal, fenyőfákkal. Vasárnap lévén rengeteg ember volt kint, turisták, helyiek vegyesen. Kész csoda, hogy nem keveredett el senki.
Mire este lett, a pénztárcáink is kiürültek, élményekkel és ajándékokkal föltöltekezve, meglehetősen fáradtan indultunk hazafelé. Éjjel fél kettőre meg is érkeztünk Kismarosra. Annak volt a jó, akinek reggel nem kellett vekkerre kelnie.
Köszönjük Erdővölgyiné Zachinger Melittának az utat, jól éreztük magunkat. Dicséret illeti a gyerekeket is, igazán rendesen viselkedtek, biztosan sokat tanultak ebből a kirándulásból is. Aki pedig nem hozott magával fényképezőgépet, válogasson Rudi fotóiból!
Fotó: Less Rudolf
Szöveg: Végvári Györgyi
