Amikor ugyanígy nem mehettünk templomba
1944. december 10. Éjjel megszállták Kismarost a szovjetek. Pincékben összezsúfolva tengődött a lakosság. 1945. január 2-án „kis-munka” (malenkij robot) címen elvitték a falu nagyját, erejét. Senki nem gondolta, hogy fiataljaink elrablásáról van szó.
1944. december 10. után senki nem mehetett templomba. A nagymarosi káplán addig – élete kockáztatásával a lövések, bombázás idején – egyszer gyalog eljött a pincékbe, ahol szentmisén imádkozva vártuk az Adventet!
A templom csendes volt harangszó nélkül. Később minden nehezebb lett.
1945. január vége felé Vácról haza tudott jönni papnövendék testvérem Nádor Ferenc. Fájdalom és öröm. Mindkettő jelen volt akkor a családban. Pár nap múlva ahogy tehette megkereste Wiesner Szepi bácsit, a sekrestyést, és egy két idős embert, s kérte, hogy nézzék meg a templomot, nincs-e kár, lövések, tűz, stb… A templomajtó tárva volt, a templomhajó első részében tűzrakás nyomai: A Szent József szobor, a mellékoltár, az áldoztatórács, a falról egy stációs-kép, (Jézust Pilátus megmutatja a népnek) mind elégetve. Füst, piszok mindenütt. Testvérem öreg társaival hozzálátott a takarításhoz. Szent áhítat szóba sem kerülhetett.
1945. április 4. Esztergomban megszűntek a harcok, s így a front tovább ment; reménykedtünk, talán Pünkösdre mehetünk templomba. Talán…
2020. március 25. Mi történt? Hiába a nagy tudásunk, a templom újra zárva tart. Emberek! Ébredjetek! A Gonosznak több arca van. Ma CORONA-VÍRUS a neve. Imádkozzunk, hogy Isten elvegye a nagy bajt!
Néder Teri néni
