Itáliai képeslapok: Verona, Torino, Milano és Velence

0
232

Nem tudom, ki hogy van vele, én talán 10 éve hallottam először a torinói lepelről. Kíváncsian kaptam föl a fejem, mikor elolvastam a lepel meglátogatására invitáló felhívást, és rögvest beleugrottam a számítógépembe. A legrövidebben így írtak róla:

“A torinói lepel a kereszténység egyik legnagyobb ereklyéje. Jelenleg a torinói Szent János székesegyházban őrzik. A kendőn háromszög alakú égési nyomok találhatók, ezek között néhol hiányosak a foltok. Így rajzolódik ki a leplen egy megkínzott és keresztre feszített férfi képmása.

Elölről és hátulról is úgy látszik, mintha fel lenne függesztve, és még valamilyen koszorút is lehet rajta látni. 1898-ban készült róla az első fényképfelvétel. A torinói lepel tudományos vizsgálata 1898-ban kezdődött, mikor először lefotózták és észrevették, hogy a vásznon negatív lenyomat látható – egy meztelen, keresztre feszített férfit ábrázolva elölről és hátulról. A képmáson megjelenő szakállas, hosszú hajú férfi életkorát az antropológusok 30-33 évben határozzák meg, testmagasságát 178-180 cm-ben, testsúlyát pedig 79-80 kg-ban.

A torinói lepel részlete
A torinói lepel részlete – Fotó: Neubauer Rudolf

 

Jól láthatók a megkorbácsolás nyomai, a töviskorona okozta sebhelyek. Annyi bizonyos, hogy a testet nem festették, a vöröses elszíneződés emberi vértől származik, mégpedig a kutatók szerint egy AB-s vércsoportú emberétől. Az 1988-as izotópvizsgálatok azt mutatták ki, hogy a lepel az 1260-1390 közötti időszakból származik. Az amerikai kutató szerint az 1988-as vizsgálathoz használt szövetminta teljesen más kémiai tulajdonságokkal rendelkezik, mint a vászon többi része. Az ereklye összetevői hasonló tulajdonságokat mutatnak a Holt-tenger környékén talált nagyon régi anyagokkal. A hagyomány szerint ezzel a lepellel takarták be Jézust, majd ebben temették el. Az anyag története tele van rejtélyekkel Vannak emberek, akik döntő bizonyítékokat látnak a lepel hitelességére, és ötödik evangéliumként emlegetik az ereklyét. Számos tűzvészt élt túl amióta létezéséről először Franciaországban tettek említést 1357-ben, beleértve az 1997-es rejtélyes tűzesetet a torinói székesegyházban. Egy ezüst díszdobozban feltekerve tárolják. Amikor legutóbb 2000-ben kiállították, több mint 3 millió ember látta Az ezüstládikában összegöngyölve tartott lepel az elmúlt évszázadban csupán öt alkalommal került nyilvános bemutatásra. Legközelebb 2025-ben lesz látható.” (Forrás: vercsyy@hotmail.com)

Milánó
Milánó

 

Mint a fenti ismertető írja, a titokzatos lepel sokat elárul Jézus kínszenvedéseiről, halálának a körülményeiről. Úgyhogy a kételkedés és a hit örök dilemmájával keltem útra.

Az első nap hajnalok hajnalán indultunk, és villámgyorsan keresztülhajtottunk Szlovénián. Külön hozadéka a kirándulásnak ez az ország, még a buszból kitekintve is. Magas hegyek, ápolt rétek, különféle friss, májusi zöldben pompázó fák. Ki hitte volna, hogy Finnország és Svédország után itt van a legtöbb erdő!

Verona, Júlia erkélye
Verona, Júlia erkélye

 

Az olasz határt Triesztnél léptük át, hatalmas pipacsmezők és gondosan megművelt szőlőskertek között céloztuk meg a híres cölöpvárost, Velencét. Ott viszont úgy jött az égi áldás, hogy továbbmentünk. Szerencsénkre Veronát elérve kiderült, s mi beleszippanthattunk a szerelmesek városának a levegőjébe. Meg kell mondjam, az olaszok nagyon értenek a vendégfogadáshoz. Mindenhová tudnak egy csöppnyi legendát keríteni, és mi, turisták azonnal meg is “kajáljuk” ezt. Mert hát semmi sem bizonyítja, hogy az az erkély Júlia erkélye, mégis ott virít a sok ezer szerelmes cédula a boltívek alatt, és potom 6 euróért fényképeztetik magukat a szerelmespárok. A városka azonban valóban elbűvölő, emberléptékű, olyannyira, hogy megállapítottuk: itt lehetne élni. Késő estére értünk Bergamoba, a szálláshelyünkre. Az odafelé vezető szerpentinen elhittük a tréfát: a buszvezető előbb nyer bebocsátást Szent Péterhez, mint más földi halandó,- hiszen ezeken az erdei utakon elsóhajtottunk néhány röpke imát. Ezúton is köszönjük, hogy ilyen biztos kezek fogták a volánt!

A kis családi fogadó étterme pompás vacsorával, finom, könnyű vörösborral, mi több: egyeseket születésnapi tortával fogadott. Ez utóbbi annyira ízlett, hogy otthon is kipróbáltuk. A receptet is közzéteszem. Az olasz konyha nemhiába világhírű!

Másnap indultunk Torinóba, talán kicsit el is csendesedtünk. Hogy ki mit várt a lepel megtekintésétől, azt csak maga tudja. Sokan voltunk, akik a hitük megerősítésére, s lehet, jó néhányan a kérdéseikre keresték a választ. Mindenesetre, amikor megláttam az irdatlan hosszú sort, megrendültem. Ha a sorban álló embereknek csak a töredéke volt hívő, akkor is rengetegen voltunk.

Kiválóan szervezték meg a templomba való bejutást úgy, hogy a zarándokokkal teli városban nem volt közlekedési dugó, nem volt akadály, nem volt ingerült várakozó. Hozzátenném: pedig minden korosztály képviseltette magát, a gyerektől az idősekig, láttunk betegeket, messzi földről érkezőket és helybelieket. Minél közelebb értünk, annál nagyobb volt az áhítat. Nem a székesegyház főbejárata, hanem a kertjén és alagsorán át vezettek bennünket a lepel elé. Az odavezető úton a sorban állás alatt olasz művészek Krisztus-ábrázolásainak reprodukciói voltak láthatóak. Az alagsorban középkori gregorián szólt. A lepel előtt közvetlenül filmet mutattak be, mit kell néznünk, mit kell látnunk. Nyelvtudás nélkül elboldogult mindenki, annyira közérthető volt a rövidfilm. A töviskorona okozta vércseppek a fejen, korbácsütések nyomai a háton, a dárdaszúrás, a keresztre-szögelés nyomai mind-mind fellelhetők voltak a képen.

A torinói lepel a torinói Szent János székesegyházban
A torinói lepel a torinói Szent János székesegyházban

 

Magát a leplet nem úgy állították ki, ahogy én vártam. Úgy képzeltem, hogy üvegasztalon fekszik, ahol megnézhetem majd egészen közelről. Hát nem így történt, és a látványtól további kérdések fogalmazódtak meg bennem – nyilván, rajtam kívül másokban is. A Keresztelő Szent János katedrális teljes elsötétítésben, a lepel pedig vastag üvegkeretben szemmagasságban felfüggesztve az oltár előtt, hátulról megvilágítva fekvő helyzetben, a nézőktől öt-tíz méter távolságra.. A templom belsejében hármas sorokban álltunk, és ima jelezte a kezdetet és véget, amíg szemlélődni lehetett. Mindenesetre nem lehet a jelenség mellett szó nélkül elmenni, és nyugodtan nevezhetjük csodának is. Elmondtunk egy Miatyánkot, és csöndesen léptünk ki a napfényre. Igazi zarándoknak éreztük magunkat. (http://www.mr1-kossuth.hu/mrplayer.php?archive=2277&autoplay=1)

Visszazökkenve a hétköznapokba, jól feltankoltunk csokoládéból (nem is tudtam, hogy Torino a csokoládé egyik fellegvára is!) és irány Milánó. Sajnos kimaradt Torinóból többek között Kossuth Lajos emlékhelyeinek meglátogatása, de hát nem lehet minden egyszerre.

Milánó nem szeretett bennünket, esővel, és bezárt dómmal fogadott. Külön pechem, hogy már másodszor jártam így, csak kívülről láthattam ezt a káprázatos épületet. Csupa kőcsipke, tetején az aranyló Madonnával. Azért kiderült, hogy utazótársaink közül néhányan nem hagyták magukat lerázni és csak bejutottak a templom belsejébe is. Hiába, a magyar ember mindenhol szemfüles!

A milánói dóm
A milánói dóm

 

A Scala (a híres operaház) a dóm háta mögött föl sem tűnik. Valószínűleg elmentünk volna mellette, olyan szerény kívülről maga az épület. De a zene, amelyik innen indult világhódító útjára – ha csak Verdit és Puccinit említjük – évszázadok óta az operakedvelők kedvence. Milánó nemhiába a divat hazája is. A kirakatokból laza elegancia köszön vissza. Úgy tűnt, megannyi Audrey Hepburn és Marcello Mastroianni szaladgál az utcán.

A Santa Maria delle Grazie templomban, amely őrzi Leonardo da Vinci híres festményét, az Utolsó vacsorát, hónapokra előre foglalt minden hely. Itt nem jöttek be a trükkök, sajnos, nem láttuk a freskót. Igaz, nem is volt benne a programban.

A vendéglátók
A vendéglátók

 

Vendéglátó családunk friss, az orrunk előtt sütött pizzával várt bennünket, mi pedig úgy estünk neki, mint aki sose evett semmi jót. Talán az egész útnak ez volt a pici kis szépséghibája, hogy a nagy rohanásban nem tudtunk kicsit lerogyni és nyugodtan megebédelni. Mindenesetre, ezen a napon sem kellett altatódal.

Az utolsó napon már várt ránk a semmihez sem hasonlító Velence. Itt nagyon sajnáltam, hogy csak két óránk maradt. Az egész egyszerre lenyűgöző, ugyanakkor átlengi valami furcsaság is (nekem például az eszembe jutott a Thomas Mann novellájából készített film, a Halál Velencében – Luchino Visconti alkotása). Ez a kettősség áradt a tengeri hínárba belegabalyodott pillepalackokból és a muránói üvegből készült csodákból, a palotákból, a kávézókból, a gondolásokból, és a Szent Márk-téri galambokból is. Szerencsére, amilyen szagokat előre elképzeltem, azokkal nem találkoztam.

Velence
Velence

 

A turista pedig özönlik, hering módjára nyomul a vaporettóban, ámul-bámul, eszik, vásárol, és fizet. A gondolás fiúk pedig, akik 50 centért átvittek a Grand Canale egyik oldaláról a másikra, igazi urak voltak: karjukba kapaszkodva léptünk ki a csónakból.

Innen már ment minden, mint a karikacsapás. Megelőzve az azóta tartó ítéletidőt – bár jó néhány zivataron átbuszoztunk, még a szivárvány alatt is átmentünk. Biztosan nagyon szerencsések is leszünk ezentúl. Lélekben felüdülve érkeztünk haza, kiadósan elfáradva. Köszönjük a szervezőnek – Piroskának, az idegenvezetőnek – Mónikának – akitől én személy szerint nagyon sokat tanultam, – a két kiváló sofőrnek Vaszilnak és Miklósnak, hogy biztonságban vezettek végig bennünket. S nem utolsósorban a Jóistennek, hogy még van erőnk, egészségünk és kedvünk ahhoz, hogy a világra rácsodálkozzunk.

Végvári Györgyi
Fotó: Neubauer Rudolf

Kapcsolódó:
Egyszerű, de nagyszerű – variációk a linzer tésztára