Győrffy Ákos: Tükör

0
224

Hangys_brc_Spartacus_forrs_foto_Aradi_Szilveszter

Egy régi, talán tíz évvel ezelőtti magányos, téli túrám során a börzsönyi Nagy-Hideg-hegy vadabb, északi oldalára keveredtem. Nem volt konkrét úti célom, csak úgy nekivágtam a hegynek, hogy estére úgyis kikeveredek majd valahol az erdőből. Az árnyékos mélyedésekben volt valamennyi hó. Rosszféle hó, olyan, amelyik többször olvadásnak indult már, aztán éjszakánként megint megfagyott. Az ilyen hónak kemény a felülete, mégis könnyen beszakad, és minden lépés olyan zajjal jár, mintha egy puskát sütnék el.

Órák óta gyalogoltam folyamatosan, nem találkoztam senkivel, állatokat sem láttam. Nem volt se ünnep, se hétvége épp, ilyenkor üresek az erdők, csak olyanokkal találkozni nagy ritkán, akiknek valami dolguk van errefelé.

Kilépve egy tisztásra fejszecsattogás ütötte meg a fülem. Ezt a hangot különösen szeretem. Nehezen tudnám megmagyarázni, hogy miért, de akárhányszor fejszecsattogást hallok az erdőn, mindig egyfajta boldog izgalom lesz úrrá rajtam. Talán az erdő akusztikája teszi, ahogy ide-oda verődik a hang a fák között. Vagy inkább az, hogy ez a hang archaikus érzeteket kelt az emberben, archaikus otthonosságot sugall, hisz évezredeken keresztül egyike volt ez a hang a legmindennapibb tapasztalatoknak, amelyet a mérsékelt égöv alatt élők mindegyike igen jól ismerhetett. Ez a hang egy olyan élet emlékét ébreszti fel, amelyet nem ismerhettem, csak az atmoszférája maradt meg bennem, mint az álmoké ébredés után. Én is vágtam így a fát háromezer évvel ezelőtt egy másik erdőben. Emlékszem a többiek arcára, a gyenge téli napfényre a fák csupasz koronáján, állatbőrből készült csizmáink nyomaira a hóban. Nem arról van szó, hogy ez egy előző életem lett volna, sokkal inkább arról, hogy egy olyan életem, amelyik nem kezdődött el és nem ér véget. Ugyanúgy az én életem, mint bárki másé.

gs_tet_foto_Aradi_Szilveszter

Álltam a tisztáson, hallgattam a fejszecsattogást. Szemközt, ahol az ösvény ismét bekanyarodott a fák közé, egy lovat vettem észre. Ott állt kikötve egy kiszáradt bükkfához, a hátát vastag pokróccal takarták le. A pokróc alól gomolygott a pára, ahogy a ló orrlyukaiból is. A könnyű, lassan mozgó párafelhő auraként vette körül a testét. Csendesen zihált, közben engem nézett, ahogy lassan baktattam felé a tisztáson át. Nem tudtam levenni a szemem róla, megbabonázott a tekintetével. Az volt az érzésem, hogy már akkor engem figyelt, amikor én még a hajnali első buszon ültem, amelyik felhozott Királyrétig. Ahogy közeledtem felé, már nem láttam semmi mást, csak a szemeit. Nem tudtam máshová nézni, illetve ha máshová néztem, akkor sem láttam mást, csak azokat a szemeket. Nem volt se kérdő, se vádló ez a tekintet, nem olvastam ki belőle félelmet vagy kíváncsiságot. Olyasmi, amit érzelemnek nevezhetünk, nem volt abban a tekintetben. Úgy nézett, ahogy egy szikla nézhet, vagy ahogy egy patak. Amikor egészen a közelébe értem, karnyújtásnyira, akkor sem mozdult meg, el se fordította a fejét. Ott álltunk szemközt egymással, észre sem vettem, hogy közben abbamaradt a fejszecsattogás. Olyan nyugalmat éreztem, mint addig soha. Később jutott csak eszembe egy-két kép és benyomás, amelyek hasonlítottak ehhez. Érdekes módon azokban sem volt jelen ember, csak állatok, növények és víz. Megcsapott a ló párázó testének fanyar, erős illata. Mintha kiürült volna belőlem minden, ami én vagyok, de úgy, hogy ami megmaradt, több volt minden másnál. A ló szemébe nézve láttam az arcom, az erdőt mögöttem, az erdő fölött a téli ég vonuló felhőit. Úgy láttam, ahogyan ő láthatja, a ló szemével néztem vissza magamra. Nem tudom másképp megfogalmazni, talán csak úgy, hogy volt egy pillanat, amikor nem volt köztünk különbség, feloldódtak a határok, nem volt a ló és nem voltam én, egyikünk sem létezett, csak egy tekintet voltunk, amelyben tükröződik az ég.

Nem emlékszem, hogyan váltunk el egymástól, csak arra, hogy már mélyen bent járok az erdőben, és ismét hallom a fejszecsattogást. Arra a tájra, amelyet a ló szemének tükrében láttam, azóta sem sikerült újra rátalálnom.

Győrffy Ákos, Kismaros

Fotó: Aradi Szilveszter