Tömeghisztéria a börzsönyi kisvasúton – pro és kontra

0
117
Mesevonat_nisPünkösdhétfőn egy kis kalamajka volt Királyréten, amelyről a Nívó blog is írt egy bejegyzést. Az eset kapcsán megkérdeztük a ?kalauzt??

Az alábbi blog bejegyzés (az interjú után olvasható a cikkben)  okán  kérdezzük Hivert Gábort, aki egyrészt a kisvasutak szerelmese, másrészt dolgozik ezen a pályán és azon az ominózus napon is ő volt szolgálatban.

Fotó: Kovács Gabriella

Kisduna:Kedves Gábor, nagyon örülnék, ha a te is elmesélnéd, mi is történt pünkösdhétfőn Királyréten?

Hivert Gábor: Én voltam a cikkben “kalauzként” megjelölt úriember, így a személyes tapasztalataimat is el tudom mondani. A blog fogalmazója erős és téves kifejezést használ az esetre, mert nem pánikról és tömeghisztériáról volt szó, hanem arról, hogy az utasok önmaguk okoztak káoszt azzal, hogy nem fogadták meg a személyzet kérését. Téves továbbá, hogy a 14.23-kor Királyrétre érkező személyvonat csak kettő kocsit hozott Kismarosról, ugyanis három kocsis volt a szerelvény, amely kocsirendezést követően Királyréten további kettő kocsival egészült ki, hogy mindenkinek legyen kényelmes ülőhelye.

Amikor egy szerelvényhez újabb kocsikat kapcsolnak, üzemi szempontból nem biztonságos, ha a tolatás ideje alatt az álló kocsikban utas tartózkodik (ugyan ezt utasítás nem tiltja, de a szerelvények kapcsolása közben a mozgó rész meglökheti az álló kocsikat, aminek a következtében enyhe zökkenés érezhető a vagonokban). Továbbá szerettük volna az utasokat megóvni attól, hogy felpréselődjenek a bent álló 3 kocsiba, és miután beállítottuk a további két kocsit is – ismételten leszálljanak. Azt szerettük volna, hogy a préselődés, lökdösődés mellőzésével mindenki kényelmesen helyet találjon a már megfelelő hosszúságú vonaton. Ezért kértük, hogy ne szálljanak fel a vonatra, mert az még nem az induló teljes szerelvény. Nem nyugtalanság tört ki az utasokban, hanem mindenki megpróbálta magát felpréselni, pedig jeleztük azt is, hogy a vonaton több kocsi is lesz. Sajnáljuk, hogy eme törekvésünk ellenére mégiscsak felszálltak sokan a rövid szerelvényre, de reméljük azért mindez nem tette rossz emlékűvé az utasok számára a pünkösdhétfői kirándulást. Már csak azért sem, mivel mi – mivel tényleg jutott mindenkinek ÜLŐHELY (!) – mindent megtettünk.

KD: Mindig ilyen sokan vannak a kisvonaton? Lehet ezt előre tervezni?

HG:A kisvonaton nem ez a jellemző utasforgalom. A háromnapos májusi-júniusi hétvégén mindig magasabb az utaslétszám. Ilyenkor a kisvasút készül arra, hogy a megnövekvő forgalom kiszolgálására a megfelelő méretű szerelvényt tudja kiállítani az utazási igények és az üzemi lehetőségek egyeztetésével. A királyréti kisvasút törekszik arra, hogy minél pontosabban felmérje az igényeket, ezért kéri is az utasokat arra, hogy amennyiben csoporttal (iskolás, óvodás, baráti, családi) érkeznek, és az a 10 főt meghaladja, jelezzék a kisvasútnak akár online a www.kisvasut-kiralyret.hu oldalon, akár a telefonos elérhetőségeken. A befutó csoportos jelentkezések egy helyen kerülnek összesítésre, és az adott járat vonatkísérő személyzete és az állomási személyzet ez alapján ki tudja állítani a megfelelő méretű szerelvényt, és olyan vontatási eszközzel készül, amely a legoptimálisabb.


KD:Szerveztek-e valamilyen programot is Kismaroson?

HG: Én is azt tapasztalom, hogy Kismaros a turisztika szempontjából elsősorban átszállóhely, ezért – mint a kisvasút munkatársa és mint kismarosi – különösképpen próbálok tenni azért, hogy az ide érkező kiránduló Kismarost is megismerje, ne csak Királyrétet. A kisvasút és a Kismarosi Sváb Gyűjtemény jó kapcsolatot ápol. Az említett online csoportos jelentkezéses rendszert kb. fél éve hoztam létre. Amikor érkezik egy csoportos jelentkezés, egyből a visszaigazoló levélben ajánljuk többek között a falumúzeum látogatását. Május hónapban 3 olyan csoportról tudok, ahol a
pedagógusok szerveztek a programba a múzeumlátogatást is. Az egyik közülük egy 70 (!) fős csoport volt, akiknek rendkívül tetszett Bányai Zoli bácsi tárlatvezetése (aki egyébként a falut is bemutatta a gyerekeknek!). Továbbá élő a kapcsolat a Művelődési Házzal, és annak vezetőjével Pálmai-Burik Évával is: a karácsonyi vásárra és műsorra betértek a királyréti kirándulók is. Szerveződött koncertre vivő kisvonat is (bár ez sajnos egyszer sem indult útnak, mivel nem volt rá érdeklődő). A kismarosi kisvasúti büfében pedig megtalálható a helyben (illetve Szokolyán) készült lekvár, a begyűjtött és fogyasztásra elkészített medvehagyma is. A családoknak meg ajánlani szoktuk az egészségparkot és a Duna-partot. Az állomásépületben működik egy – talán a mai modern emberhez közelebb álló – elektronikus tapilap, ahol szinten helyet kaptak a kismarosi nevezetességek.

KD: Vannak-e további lehetőségek az ide kirándulóknak?

HG: A kisvasút Kismarosról megy Királyrétre, Szokolyán keresztül, s cél lenne az is, hogy Szokolyát is jobban megismerjék az érkezők. A csoportok – és már egyre több egyéni utas is megkeresi a szokolyai Kacár-tanyát, ahol a vidéki életmódot azok is megismerhetik, akik városban élnek. A kismarosi, szokolyai és királyréti értékek között mi vagyunk az utasszállítók, az ide érkezők először a kisvonatról keresnek információt. Ma ezt telefonon és interneten keresztül teszik meg, s ezért nem mindegy, hogy hogyan fogadjuk az utasainkat, és mit kínálunk nekik. Több telefonszámunk is van, és az utazási információkon túl szinte mindig ajánlani szoktuk azokat a dolgokat, amiket érdemes megnézni. A telefonos beszélgetésnél több lehetőséget nyújt az internet, a honlapunk: ez igyekszik mintegy a környék kapujaként, portájaként működni: nem csak a kisvasúti utazási információk vannak
fent rajta, vagy a vasútbarátokat érdeklő műszaki/történeti információk, hanem programajánlók, túra-ajánlók, település-bemutatók, szállás ajánlók, étkezési lehetőségek bemutatása. Tervezek egy olyan honlaprészt is létrehozni, amely azt mutatná be, hogy mit érdemes megtekinteni az adott kisvasútállomások környékén, és ebben kérném a ti segítségeteket is! Kismaroson a kirándulók számára számos lehetőség nyílik: múzeum, Duna-part és a tanösvény, egészségpark, de még lehetne gondolkodni azon, hogy milyen természeti lehetőségek vannak. Szokolya sajnos már nincsen ilyen helyzetben. A Kacár tanyát tudom csak említeni itt, illetve a lovardákat. Úgy tudom, hogy a Mányoki Ádám emlékkiállítás már nem üzemel (pedig kicsit nagyobb reklámot követően) biztosan lenne rá igény.

KD: Tudunk egy érdekes kezdeményezésről is,  a színház- vagy mesevonatról. Ez hogyan működik?

HG: Kismarosról indult el ez is. Négy éve megalakult a Kismarosi Ámulat Társulat, és motoszkált bennünk a gondolat, hogy mi volna, hogyha nem csak a színpadon játszanánk, hanem élő színház-vonatot csinálnánk. 2009-ben egy őszi esős szombaton két kisvasúti kocsinyi utas volt az érdeklődő. 2010-ben egy Szellemkisvonatot terveztünk, de további hármat is indítani kellett. Idén is né
gyszer indul majd ősszel. Hasonlóan sikeres a Mesevonat is. Sajnos 2010-ben az első ilyen járat közlekedése közben jött az a nagy eső, de idén 2-3 kocsikkal indult útnak, s a gyerekek – és mi színészek, kisvasutasok is – nagyon élvezték/élveztük, és lesz jövőre folytatása.

KD: Tud-e a kisvonat vezetősége tenni valamit azért, hogy sok kisgyerek jusson ehhez a nem mindennapi élményhez?

HG: A kisvasúton az elmúlt éveket tekintve 2008-ban és 2009-ben kiemelkedő méretű volt a forgalom. 2010-ben ez kisebb mértékben csökkenni kezdett, aminek két oka van: egyrészt a kedvezőtlen és rendkívül esős időjárás, másrészt a gazdasági válság nehezebbé teszi az emberek számára a
kirándulások szervezését. A kisvasúton ezért idén nem volt jegyáremelés, s a hajtányozás pedig továbbra is 200 Ft. Ősztől a kismarosi társulat és a kisvasút programvonataira lehet majd kapni nagycsaládos jegyet is.

Alább pedig következzen a Nívó blog “Tömeghisztéria a börzsönyi kisvasúton” címmel megjelent bejegyzése.

Az eset tegnap, pünkösdhétfőn esett meg és sikerült személyesen is átélnem. Pedig szépen indult a nap. Egy kis családi kiruccanást terveztünk a Dunakanyarba. Már az autóban ülve útközben jött az ötlet, hogy az úticélunk a Kismaros és Királyrét között járó kisvasút legyen.

Szépen leparkoltunk a vasútállomásnál, megvettük a fejenként ezer forintos menettérti jegyet ? az út egyébként 12 km hosszú ? és felültünk a kisvasútra. Maga a szerelvény nem lógott ki az átlagos vasúti kocsik közül, kb 35-40 éves vagonok lehettek, ám szépen karbantartva, lefestve. Poénkodtunk is, hogy ez a vonat ha nem is ütött-kopott, de legalábbis ütött, de tényleg nem volt kopott. Fenn a hegyen a királyréti végállomáson nem volt hangosbemondó, hanem egy rendkívül szimpatikus és közvetlen kalauz a peronról kiabálva üdvözölte a vendégeket és elmondta a legfontosabb tudnivalókat, például, hogy mely időpontokban indulnak a völgyjáratok, vissza Kismarosra. Nagyjából ezek azok a dolgok, amik megadják a romantikus báját a kisvasútnak.

 

A gondok a kora délutáni visszaútnál kezdődtek. Ekkor alakult ki a címben jelzett tömeghisztéria, kis híján pánikhangulat. Történt ugyanis, hogy az éppen érkező járat mindössze két vagonnal futott be az állomásra, nagyjából húsz perccel a lefelé visszaindulás előtt. A két vagon valahol érthető is, hiszen ilyenkor már kevesen jönnek fel, inkább lefelé nagyobb az utasszám. Már ekkor, tehát húsz perccel az indulás előtt sokan összegyűltek az állomáson. Az utasok többsége egyébként családok kisgyerekekkel, illetve nyugdíjasok voltak. Mikor a tömeg meglátta, hogy mindössze két vagont húz a kismozdony, nyugtalanság tört ki a várakozókban. Sokan már a leszállókat meg sem várva, elkezdtek felnyomulni kisgyerekkel a kézben a vagonokba, hogy biztosan jusson hely. Óriási tumultus alakult ki a vagonok feljáróinál, gyakorlatilag lehetetlenné téve, hogy leszálljanak az érkezők, akik között szintén sok volt az idős és a kisgyermekes.

 

Mondanom sem kell, hogy a kalauz üdvözlőszövege sem sikerült olyan romantikusra. Sőt, üdvözlés helyett higgadtságát megőrizve figyelmeztette az utasokat, hogy engedjék leszállni a leszállókat, és nem lehet még felszállni, mert vagonrendezés következik, és több pluszvagont csatolnak még a vonathoz. A sípját is többször használta a figyelemfelkeltéshez, de senki nem hallgatott rá, mindenki nyomult a benn álló két vagonra, ami pillanatokon belül zsúfolásig megtelt, szokták mondani, úgy álltak a vagonokban, mint a heringek. A gyerekek sírtak, a felnőttek bosszankodtak és persze a melegben mindenki izzadt, pihegett. A két vagonra fel nem férők pedig nyugtalankodtak, hogy most ők hogy utaznak. A kalauz folyamatosan, nyugodtan és érthetően tájékoztatta a közönséget, hogy a vonat csak 20 perc múlva indul, nem szabad felszállni, mert vagonrendezés következik, és plusszvagonokat csatolnak a szerelvényhez. A vonaton ülőket többször udvariasan de határozottan felszólította, hogy szálljanak le, vagonrendezés alatt senki nem tartózkodhat a szerelvényen, mert veszélyes. (Kisvasútról lévén szó ablak nélküli nyitott vagonokról van szó.) A felszólítást kb. a vagonokban lévők harmada vette komolyan, a többség nem akarta a nagy harcban megszerzett pozícióját feladni. Néhányan le is kiabáltak, hogy majd hülyék lesznek leszállni. Néhány hely azért megüresedett a leszállók miatt. Ezt a lentiek meglátták, és sokan úgy gondolták, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom a felszállásra. A két vagon hamarosan újra zsúfolásig megtelt, pedig ekkor már közeledett a vonathoz csatolandó további négy vagon, ami ránézésre is bőven elegendőnek tűnt.

 

Néhány perc múlva a vasutasok belátták, hogy reménytelen dolog a vagonok kiürítése, ezért megkezdték az üres vagonok csatlakoztatását. Ezt látva újabb helyezkedés indult meg, ezúttal az új vagonok lehetséges feljárói előtt. Sokan a közeledő vagonok ellenére babakocsikkal és kisgyerekekkel a kézben még az utolsó pillanatban is álszaladtak a síneken a közeledő vagonok előtt, hogy a másik oldalról elsőként tudjanak majd felszállni. Óriási volt a káosz és a kiabálás, sokszor még családon belül is viták törtek ki. Volt, hogy az apuka az egyik gyerekkel átszaladt a síneken, hangosan ösztökélve az anyukát a másik két gyerekkel, hogy fussanak gyorsan ők is. Az anyuka is kiabált, hogy ?Gyere vissza, vigyázz a gyerekre!? A kalauz már-már apátiába esve hajtogatta, hogy ?az egyes vágányon szerelvényt húznak, a vágány mellett kérem vigyázzanak!? Persze senki nem vigyázott.

 

A vége az lett, hogy az üres vagonok egy szűk folyosón tudtak csak közelíteni a vonathoz, mindkét oldalán tülekedő emberekkel, kisgyerekekkel. Hajmeresztő volt. Szerencsére nem történt baleset, és láss csodát mindenkinek jutott ÜLŐHELY! Persze még voltak utómozgások, családegyesítések, az első két vagonból is rendeződtek át utasok. És a vonat időben elindult lefelé a hegyről.

 

Indulás után érdekes volt hallgatni a beszélgetéseket. Természetesen mindenkinél a felszállás volt a téma. A többség rendkívül elégedett volt magával. ?Látjátok, milyen faszagyerekek vagyunk! Így kell ezt csinálni! Lényeg a helyezkedés! A kalauz meg kapja be, ilyen pancsert!? Ilyen és ehhez hasonló mondatokat lehetett elcsípni.

 

Hát így történt. Jól átadtuk a kultúrát/megmutattuk a mintát a gyermekeinknek. Hogy majd húsz év múlva, amikor majd ők járnak errefelé a gyerekeikkel, akkor hasonló helyzetben ugyanezek a reflexek jöjjenek elő. Ezek lennénk mi magyarok?

 

Pár éve egy hasonló szituációba keveredtem Ausztriában, a Schneeberg-i Szalamandra-vasúton. Ott is tömeg alakult ki a hegyi megállóban, azzal a különbséggel, hogy ott tényleg nem volt plusszvagon. És mégis nyugodtan, rendezetten szabályosan zajlott
a felszállás, a lemaradók meg mosolyogva visszamentek a közeli hüttébe rendelni még egy italt, amíg megérkezik a következő járat. És a furcsa az volt, hogy az utasok jó része ott is magyar volt (A Schneeberg hegy az egyik legközelebbi kétezer méterer feletti csúcs a magyar határhoz), és ők is nyugodtak maradtak.

 

Mégis mi okozza akkor a különbséget, hogy itthon eltapossuk egymást , külföldön meg tudunk viselkedni? Más a hegyi levegő? Esetleg ennyire nem bízunk a hazai szolgáltatókban, ellentéttel a külföldivel, akiben meg vakon?

 

Innentől kicsit elvonatkoztatva a privát véleményem, gondolataim következnek, amiket persze lehet majd vitatni a hozzászólásokban.

 

Én úgy gondolom, hogy amennyiben tényleg Európához akarunk tartozni, és fel akarunk zárkózni, akkor alapvető szemléletváltásra, mondhatni kulturális változásra, divatos szóval forradalomra lenne szükség. Ameddig egymás kárára, egymást eltaposva, kiskapukat keresve, szabályszegő módon akarunk előrejutni, addig nem jutunk sehova.

 

Ha egy ilyen kis piszlicsáré ügy miatt mindenki megbolondul, akkor elképzelhető, hogy mekkora az emberek bizodalma az egész rendszerrel szemben. Nem bízunk a vasútban, a rendőrségben, a hivatalokban, a kormányban, semmiben. Persze nyilván részben rá is szolgáltak fenti szervek a bizalmatlanságra, azonban szerintem jókora előítéletesség, illetve korábbról hozott zsigeri reflexek is bejátszanak, amit nagyon nehéz lesz meghaladni, hiszen például ma is, a kisvasúton utazó gyerekek megtanulhatták, hogy mi a magyarok istene.

 

Ennyire reménytelen nemzet lennénk?

 

DON?T WORRY, BE HAPPY! Legyen már ez a jelszó holnaptól! Legalább az ilyen tét nélküli dolgokban, mint hogy felférek-e a következő vonatra, vagy hány percet kell várnom a hivatalban. Persze ehhez elsősorban pénz kellene. Amíg az ember a ?60-as években érzi magát ha felül egy vonatra/metróra, belép egy kórházba/iskolába/hivatalba, a pénztárcája pedig üres, viszont ott vannak a nem teljesen alaptalan reflexek/előítéletek, hogy vigyázni, mert itt minden szarul működik, senkiben nem lehet megbízni, addig nyilván nehéz ebből kizökkenni. Nekem sem sikerült teljesen tegnap.
Forrás: nivo.blog.hu
2011.06.14
Szerző: Bogáncs

Kisduna infó