Mi, kismarosiak

0
124

pm_4-3Czilik Edétől kaptunk a minap egy borítékot. Édesapja hagyatékában bukkant rá a Pest Megyei Hírlap (ugye, van még, aki emlékszik rá?) 1968. április 26-i, pénteki számából ? XII. évf. 97.sz. ? kifénymásolt cikkre.

A készülődő vihar elől sietve, a szőlők között futott le a sorok írója az állomásra, útközben néhány szót váltva azzal az idősebb asszonnyal, aki nem ijedt meg az erős széltől, továbbra is ültette a borsót a jól megművelt földbe. Később, amikor karjára nézett a vonaton, szomorúan vette tudomásul, hogy kedvenc órája a nagy sietségben lecsúszott a karjáról és odaveszett. Legalábbis egy kerek hétig azt hitte. De aztán találkozott ismét a borsóültető asszonnyal, aki visszaszolgáltatta az órát, és még a köszönetet is elhárította a következő szavakkal:

“Kismaroson mindenki ilyen! Én ismerem őket. Itt születtem ? mondta egyszerűen. Aztán a Kossuth Lajos utca 61. sz. ház előtt sietve búcsúzott el, mert a kapuból pöttöm emberke,”nagymamit”-t kiabálva szaladt elébe.”

Ennyi év után nehéz kideríteni, ki is volt valójában a becsületes megtaláló, ha a neve nem szerepel. A cím alapján azonban nagy valószínűséggel Reca néniről (Nikischer Istvánné) szól a történet, biztosan emlékeznek még rá többen, főleg a kinti fertályból. A tévedés lehetőségét fenntartom. Hát ilyenek voltak azok a régi szép idők?

Köszönjük, Ede!