Leszálltam a vonatról és a Nyugatiban személyesen üdvözölt a Tél! Vékony fehér szőnyeget terített a csizmám alá és millió fehér konfettit dobott rám. Feldobódtam a kedves fogadtatástól és olyan jó kedvem kerekedett, hogy csak nevetve néztem felfelé. Alig vártam, hogy leszálljak a villamosról és újra aláálljak a táncoló, vidám hópelyheknek.
Ma megérkezett, ami nagyon hiányzott. Mert hó nélkül nem is tél a tél. Eddig komor, szürke, egykedvű időnk volt, olyan gyenge, hogy már-már pofátlanul a tavasz is lenyomta. Kiábrándítóan, langyosan, idő előtt alattomosan. De ma minden más, győzött a rend.
Még a város is megszépül, a kis pelyhek gyorsan és hatékonyan dolgoznak. A mocsok eltűnik a fehérség alatt és ünnepélyessé válik a látvány.
Néztem a mellettem elhaladó embereket. Ők is ilyen boldogok? Egy néni a földre szegezve tekintetét, fa arccal húzta kis kocsiját, egy suhanc felhúzott orral és behúzott nyakkal a menő pulcsijában láthatóan megbánta, hogy ma sem húzott se sapkát, se kabátot, egy bácsi lassan, egykedvűen csoszogott, egy anyuka kézen fogva rohant a kisfiával, de a gyerkőc a sietséggel mit sem törődve kacagva azon iparkodott, hogy minél többet bekaphasson a gyorsan szállingózó hópelyhekből. Végre valaki, aki együtt érez velem! De jó ötlet, én is kipróbáltam! Nem is olyan könnyű!
Aradi Zsuzsanna
