1945 januárjában a Dunakanyart megszálló szovjet csapatok közel 600 német származású civil személyt gyűjtöttek be és vittek el a Szovjetunióba, kényszermunkatáborokba. A 17 és 45 év közötti férfiakat valamint a 18 és 30 év közötti nőket fegyveres őrizettel, gyalogmenetben kísérték Kál-Kápolnára a gyűjtőtáborba, majd onnan marhavagonokba zárva az akkori Sztalinóba. A táborokban a foglyokat embertelen körülmények, mínusz húsz fokos hideg, a fogva tartók rendszeres zaklatása és nehéz, ám értelmetlen fizikai munka várta. Szénbányákban, fatelepeken, kolhozokban kellett lehetetlen körülmények között, minimális ellátásban részesülve, a legelemibb higiéniás és egészségügyi feltételeket nélkülözve dolgozniuk, és az életben maradásért küzdeniük.
A meghurcoltatás többnyire évekig tartott, a hazatérés legcsekélyebb reménye nélkül. Akik a lelki és fizikai megpróbáltatást nem bírták, azokat soha nem láttak viszont szeretteik. A kint meghaltak legtöbbje jeltelen tömegsírba lett eltemetve, sok esetben teljes pontossággal ma sem tudható, hol nyugszanak. A háborús viszonyok okozta káosz és a szovjet bürokrácia tudatos félrevezetése miatt szinte lehetetlen az áldozatok számbavétele. Akik visszajöttek, fenyegetettségben maradtak, a rendszerváltásig nem lehetett nyilvánosan sem megemlékezni, sem beszélni a szovjet munkatáborokról.
A kilencvenes években szólaltak meg egyáltalán a túlélők, történeteiket az érintettek hozzátartozói jegyezték le Kismaroson, Nagymaroson, Zebegényben egyaránt. Megdöbbentő, hogy van olyan, aki ma sem meri nevét vállalva közzétenni emlékeit. A történelemkönyvek is hallgatnak róla, pedig az elhurcolás a Sztálin akaratának, a Szovjet hatalom parancsának megfelelően tömeges volt, az egész országot, és az elcsatolt részeket is érintette. A végrehajtást a Vörös Hadsereg végezte el – a feltárt dokumentumok alapján – titkosszolgálati módszerek alkalmazásával, a civil lakosság megtévesztésével, olykor kollaboráns helyi erők közreműködésével.
Évtizedekkel az események után kezdődött meg a visszaemlékezések, a szovjet és magyar levéltári anyagok tudományos felkutatása. Ennek eredményeként az idei 70 éves évfordulóra született meg az a célkitűzés, hogy készüljön el egy összefoglaló könyv a tragédia pontos hátteréről. A témában jártas szaktekintélyek és a folyamatosan csatlakozó német nemzetiségi kisebbségi önkormányzatok honlapot hoztak létre, ahol a tragédia mára ismertté vált elnevezésével, a málenkij robottal kapcsolatos dokumentumokat, levéltári anyagokat és megemlékezéseket gyűjtik egybe.
Mit kellett jóvátenni?
A második világháborúban a német hadsereg a Szovjetunióban hatalmas pusztítást végzett, európai része szinte megsemmisült, a totális háború a civil lakosság körében is szedte áldozatait. A háborús veszteség óriásira duzzadt. Az emberáldozatok száma elérte a 27-30 millió főt, ugyanakkor a szovjet-hatalom a háború végére 11 millió fővel a világ legnagyobb hadseregét tartotta fenn. A Sztálin vezette diktatúra saját népe, etnikumai ellen is tömeges megtorló intézkedéseket hajtott végre. A Szovjetunió mindezek miatt a háború utolsó éveire irgalmatlan munkaerőhiánnyal küszködött. Az újjáépítést csak külföldről szerzett munkaerővel lehetett megkezdeni. Sztálin a nyugati szövetségeseknek már a háború idején jelezte, hogy az országot 4 millió némettel fogja újjáépíteni, illetve hogy a Németországnak fegyveres segítséget nyújtó Magyarországot nemcsak annak kormányát, hanem népét is meg kell büntetni. A nyugati hatalmaknak nem volt ellenvetésük.
Az 1944-ben Magyarországot megszálló Vörös Hadsereg legfelsőbb utasításra az égető munkaerőhiányt elsőként az ellenséges csapatok hadifoglyaival kívánta megoldani. A magyar és a német hadsereg ellenállása okán az ország keleti részén húzódó frontvonal harci cselekményei valamint Budapest ostroma elhúzódott, emiatt a hadifogoly utánpótlás is akadozott. Sztálin türelmetlenkedett, nem látta a tervszámokat teljesülni. A Vörös Hadsereg parancsot adott ki. A legkeményebb büntetés kilátásba helyezésével jelentkezniük kellett a hadköteles, de már leszerelt, frontról hazatért vagy éppen onnan már dezertált férfiaknak munkára. A hadifogoly-létszámkiegészítéseket a legkülönbözőbb megtévesztő közleményekkel hajtották végre. Volt, hogy egész falvakat gyűjtöttek így össze. Budapesten kapualjakban megbújva az utcáról szedték össze az embereket, csak hogy ki legyen a létszám. Elhurcolták a gyárak munkásait, a kórházak járó betegeit, előszeretettel gyűjtötték be az egyenruhás civileket, a vasutas dolgozókat, postásokat, rendőröket. A Honvédelmi Minisztérium egyik jelentése szerint a laktanyákban a magyar katonáktól a ruhájukat elvették és német egyenruhába öltöztetve vitték őket ismeretlen helyre. Ez volt a magyar civil lakosság ellen tett intézkedés első hulláma. A begyűjtött személyek szovjet hadifogoly-táborokba kerültek, kényszermunkára.
A második hullám lényegében etnikai tisztogatás volt a hírhedt szolyvai haláltábor felállításával, ahová a Kárpátaljai magyarokat és németeket gyűjtötték be, hogy Kárpátalját különösebb ellenállás nélkül a Szovjetunióhoz lehessen csatolni. A Vörös Hadsereg Kárpátalján – a levéltárakban megtalált felsőbb parancsra – felszólította a hadköteles magyar és német férfiakat, hogy jelentkezzenek, a célból, hogy néhány nappal később szabad mozgásukhoz igazolványt kaphassanak. Ez azonban megtévesztés, hazugság volt. Akik megjelentek azokat géppisztolyos őrök várták azzal, hogy három napra dolgozni mennek. Ez sem volt igaz. Gyalogmenetben, három napig vonulva a novemberi hidegben étlen-szomjan, Szolyvára hurcolták őket. A szolyvai lágerben tombolt a tífusz. A foglyok felkészületlensége, a hiányos öltözék, a fertőző körülmények, az élelmiszer felvételéhez szükséges edények hiánya és az embertelen körülmények miatt nagy részük halálosan megbetegedett, éhen halt, vagy megfagyott. Sokak már Szolyvára sem értek el élve.
A harmadik hullám – amely a Duna-menti svábokat is érintette – annak az 1944 évi decemberi döntésnek volt következménye, mely már kizárólag a német származású lakosságra vonatkozott. Őket már nem hadifogolyként, hanem jóvátételi munkára rendelt internáltként kezelték. Ez annyit jelentett, hogy hazatérve semmilyen hadifogolynak járó ellátmányban nem részesülhettek.
Abban is különbözött az előző két parancstól a decemberi, hogy már nőkre is vonatkozott, a hadkötelezettség nem volt előírás, csak az életkor. Attól tartva, hogy a szolyvai tömeges pusztulás megismétlődik, a 0060 számú parancs megengedte, hogy az érintettek meghatározott mennyiségű meleg ruhát és élelmiszert vegyenek magukhoz. A parancs a frontvonal közvetlen közelére meghirdetett pár napi kis munkára, oroszul málenkaja rabotára vonatkozott. Megszegéséért az érintetteket, de nemcsak őket, hanem az őket védő, bujtató családtagjaikat is hadbírósággal fenyegették meg. Sokan családtagjaikat féltve jelentkeztek a munkára. Ez a parancs vonatkozott a Dunakanyarban élő, német származású, de magukat magyarnak valló sváb, háborús bűnökben ártatlan polgári lakosságra is. Azt pedig, hogy ki számított német származásúnak, a Vörös Hadsereg területi kirendeltsége vagy gyűjtőtábori személyzete döntötte el, attól függően, hogy megvolt-e már a szükséges létszám.
A harmadik hullám parancsának kiadásával egy napon alakult meg – szovjet bábáskodással –az Ideiglenes Magyar Kormány, amely tehetetlennek bizonyult az elhurcolásokkal szemben. Folyamatosan próbált az internáltak és a magyar hadifoglyok érdekében intézkedni. Megkereséseire többnyire egyáltalán nem, vagy kitérő, hárító, értetlenkedő válasz érkezett. Az itthon maradottak nem tudtak semmit. A Külügyminisztériumba pedig ezrével érkeztek az egyéni megkeresések az internáltak hollétére és hazatérésükre vonatkozóan. Az első levélváltásokat a magyar kormány többszöri kérésére 1946-ban engedélyezték a szovjet belügyi hatóságok. Tömeges hazatérésekre 1947 és 1949 között került sor.
A második világháború jellegéből adódóan más volt, mint az előző. A fegyvertelen civil áldozatok száma jóval meghaladta a frontvonalakon harc közben elesett katonák számát. A korabeli Magyarországról 300 ezer polgári személyt hurcoltak el kényszermunkatáborokba, akiknek egyharmada nem élte túl a megpróbáltatásokat. Amikor a málenkij robotra elhurcoltakra emlékezünk, akkor az ártatlan és ártalmatlan áldozatokra emlékezünk. A Dunakanyarban és országszerte barátaink, családtagjaink, ismerőseink nagyszüleire, testvéreire, rokonaira, akik itt élnek mellettünk. Történeteik saját történelemkönyvünk.
Néder Sarolta
Forrás:
Bognár Zalán: MALENKIJ ROBOT
Zielbauer György: A magyarországi németek elhurcolása és elűzése
